Part 5 - Gyere közelebb hozzám!

 

 

A srácok odaadták nekem a zongorát és már mentem is az utamra. Ők állításuk szerint még maradnak, ugyanis nem szeretnének találkozni Adammel. Milyen kis ijedős nyulak, képesek megijedni egy 16 éves sráctól…ejnye. Na mindegy is, az ő dolguk,én a saját utamra megyek, pontosabban a nyugdíjasokhoz.

Nem tétováztam, gyorsan beadtam a táncterembe a Mr. Weis által előírt zongorát, majd egy gyors mosolyt vetettem Vic-re, akin látszott,hogy teljesen le van törve. A múltkori buli után ennyi szenvedés kijár neki. Ha akkor mellém állt volna, most segítenék neki, de így…majd megoldja, szorgalmas lány ő, csak nem mindig látszik rajta. Kicsit nem árt a trollkodás a részemről se.

Mivel a mai napom szabad, azt csinálok amit akarok. Az első dolgom volt bemenni a bátyámhoz a konyhába. Nem kellett sokat gyalogolnom a konyha felé mivel a földszinten volt. Már az ajtóban éreztem: ma rántott csirke lesz rizzsel. Az én szaglásomon semmi sem fog ki.

- Szia bátyus! Mi lesz az ebéd? –kérdeztem vidáman és viháncolva. Szegény Kev azt sem tudta hova nézzen, az egyik pillanatról a másikra mellette termettem, ezzel beteljesült a rémálma: „Jaz a konyhámban” címmel. Kevin utálja ha belekotnyeleskedek a főztjébe, főleg úgy, hogy még egy tál pudingot sem tudok elkészíteni. Igen, nem titok, a főzéshez nem értek. Már a teakészítés is nagy dolog a számomra, egy rántották összedobni meg már a világvége. Látszik mennyire különbözünk a bátyámmal ilyen téren.

- Jaz te mit keresel itt? Nem órád van most? Egyébként meg nincs itt semmi keresnivalód. –mondta, most már kicsit mogorvábban. Mivel én a kishúga vagyok, ezért én kaptam azt a megtiszteltetést,hogy szekáljam és idegesítsem a bátyámat még így majd 19 éves fejjel is, és ez most sincs másképp.

- Igen órám lett volna, de elmaradt,mivel a kisgyerekek túrázni mentek…vagy valami ilyesmi. Amúgy meg ugyanannyi jogom van itt lenni,mint neked. Ezt jegyezd meg.

- Amint látod most nem érek rá. –nem úgy tűnt,mint aki el van foglalva, inkább csak azt akarta,hogy azt lássam, véresre izzadja magát a főzőcskézésben, nos ez nem sikerült.

- Ma annyit lazulok amennyit csak akarok. –mondtam flegmán.

- Milyen jó egyeseknek. Apropó! Mostanában találkoztál a fiúkkal? –hirtelen nem tudtam mit mondjak,mert Kevin megígértette velem,hogy kerüljem el őket, de mivel ez lehetetlen,több oknál fogva is, így inkább azt mondtam,amit Kev hallani akar.

- Nem, már egy ideje nem is láttam őket és nem is kerestek. –de profin hazudok,istenem.

- Akkor jó. –Kevin arcán enyhe megkönnyebbülés látszott. Nem szoktam sokat hazudni a bátyámnak, de tény, amiről nem tud az nem fáj. Mellékesen szinte az egész hetet a srácokkal töltöttem. Zayn-t mindig egy picivel távolabb tartottam magamtól,mint a többieket. Tudom magamról,hogy képes vagyok hamar szerelembe esni és nem szeretnék csalódni. Niall-el és Harry-vel beszélgettem a legtöbbet. Harry szokás szerint nyomta a csajozós dumáját, persze ezt mind csak hülyeségből. Niall humorát nagyon bírom, de a falánksága…komolyan mondom még nem láttam embert ennyit enni. Hihetetlen. Liam és Louis is nagyon jó fejek, velük is elég sokat beszélgettem. Az ebédlő asztalnál Liam-et mindig kanállal szoktam riogatni, amitől mindig berezel és ez tetszik. Louis pedig a répákkal van közelebbi kapcsolatban. Nem kell rosszra gondolni, csak megeszi őket. Szerintem nyúl volt előző életében…

Na de most ne a bel-és kül tulajdonságokról beszéljünk, hanem arról mit fogok ma csinálni.

Kevin a kukorica krémlevest kavargatta, míg én a nyakán csüngtem,direkt. Ma ilyen szívatós hangulatomban vagyok, nem tehetek róla.

- Bátyó, mit csinálnak ma? – kérdeztem kisgyerekes hangon.

- Először is szállj le rólam, másodszor pedig menj ki a konyhámból. –érdekes,mintha ezt már hallottam volna valahol…

- Jól van, ha ennyire útban vagyok, hát legyen. Te csak főzőcskézz magadnak kis mérnököcském. Finom legyen az a leves. –ezzel a flegmatikus viselkedéssel szó nélkül, vigyorogva kimentem az ajtón és már meg sem vártam,hogy a bosszankodó bátyám mit mond,miután kijöttem. Gondolom nem az Ádám bátyámat számlálta…

Ezzel meg is volnánk, meg volt a napi trollkodási adagom. Véleményem szerint lemegyek a földszintre és megnézem mi a helyzet a többiekkel. Kíváncsi vagyok arra az Adam gyerekre,hogy mi olyan ijesztő benne, amitől menekülnek a srácok.

Ez meg is történt, mármint lementem a földszintre. Mindenhol turisták nyüzsögtek,szinte alig volt hely. A sűrű tömegből Kiresha bukkant fel,ismét. Az arcán az előbbinél még nagyobb rémület ült. Jött felém, vagyis inkább futott. Levegő után kapkodva belekezdett a mondókájába:

- Jaz, tudom,hogy ma szabadnapod van, de meg kell tenned nekem egy szívességet.

- Mégis mit? –erre észrevettem,hogy az 5 srác közeleg felénk. Nem hiszem,hogy hozzánk igyekeztek, csak jöttek-mentek,mint bárki más.

- Ti ott! gyertek ide! –Kiresha a srácokra parancsolt, akik katonás rendben ott termettek mellettünk egy szempillantás alatt.

- Figyu srácok, tudom,hogy ti most pihenni jöttetek, de idén nagyon nagy a forgalom és nem bírok már a turistákkal. Minden percben jönnek és már nincs hely a panzióban, szóval át kell küldenem őket a más helyekre és sajnos ez az én felelősségem. Azért is jön sok turista,mert ti itt vagytok, ami nem baj, de ha úgy vesszük ezzel jóvá tehetitek a dolgot. –Kiresha ismét egy levegővétellel darálta el a szöveget,amit úgy mondott,mintha már tükör előtt gyakorolt volna. Persze a lényeget nem sűrűn tudtuk leszűrni, csak bámultunk rá,mint borjú az újkapura.

- Ja bocsika, a lényeg az,hogy ez turistacsoportot fel kéne vinni a kilátóhoz. Adok térképet, azon minden rajta van. Este 7-re kellene visszaérniük,mert akkor lesz vacsora. Ugye rátok bízhatom őket?

- Persze.

- Természetesen.

- Hogyne.

- Hát persze.

- Ezer örömmel. –hallatszottak sorban a beleegyező szavak.

- Oké. –kis gondolkodás után én is beleegyeztem. Hirtelen mindegyik srác arcán sokat sejtető vigyor jelent meg. Lehet,hogy még megbánom a döntésemet…

- Jaz, neked adom a térképet, ugyanis a férfiakra nem lehet bízni semmit.

- Ebben igazad van. Nálam biztonságban lesz. –mondtam büszkén. A srácok gondolatban kikérték volna maguknak az előbbit, legalábbis az arcukon ez látszott, de inkább annyiban hagyták a dolgot, ugyanis Kireshával veszekedni egyenlő a biztos halállal. Ellene sosem nyersz.

- 10 Perc múlva indulás, addig kapjátok össze magatokat. –már éppen indult volna a mi kis táborvezetőnk,mikor megállítottam.

- Légy szíves, szólnál Victoriának,hogy elmentem? De ha a bátyám kérdi, akkor az idegenvezetővel mentem,oké?

- Úgy lesz,ahogy mondtad. Kiresha mindent elintéz, feltéve ha most megihatok egy jó erős kávét,mert szétmegy a fejem.

- Menj nyugodtan a dolgodra,mi is nemsokára megyünk. –mondta Liam. Nem kellett mondai, Kiresha felszívódott, a szokásos módon.

- A turisták már most várnak minket, szóval jó lesz sietni. –mondta Louis.

- Oké, 10 perc és itt vagyok. –mire kimondtam, már a lépcsőt tapostam egészen a szobánkig. Gyorsan magamra kaptam egy vastag szvettert, gondolom nem lehet annyira hideg, ma reggel voltam kint és akkor egész elviselhető volt az időjárás. Nem vittem túlzásba az öltözködést,mégis minden a helyén volt, nem fáztam.

Magamhoz kaptam a kis táskámat, majd mentem is vissza a földszintre a srácokhoz.

Úgy volt,ahogy gondoltam. Mire leértem a srácok már ott álltak teljesen felfegyverkezve egy 16 tagú turistacsoporttal az oldalukon. Már csak én hiányoztam a seregből.

- Már azt hittük nem is kösz. –mondta Zayn. Ismételten távolságtartó voltam vele, de nem azért mert nem kedvelem, épp ellenkezőleg. Csupán annyi az egész,hogy nem szeretnék csalódni, Zayn pedig tipikusan az a rosszfiú, aki kíméletlenül összetöri a lányok szívét. Ennyit a témáról.

- Már majdnem itt hagytunk. –nevetett Harry.

- Akkor nehezen találtatok volna el a kilátóhoz nélkülem. –elővettem a térképet a táskámból és az orruk előtt lobogtattam. Felsőbbrendűnek éreztem magam, mivel nálam volt a kulcs mindenhez. Történetesen egy darab összehajtogatott papír, amin néhány domb és kék felület található, de most egészen nagy hatalma volt.

- Akkor? Indulunk? –kérdeztem.

- Indulhatunk, de ha nem haragszol átvenném én a térképet. Én értek hozzá. –okoskodott Liam. Ennyit a nagy hatalmamról. Megadóan a kezébe nyomtam az előbb megemlített papírdarabot, majd szó nélkül elindultunk. A turisták meg jöttek utánunk.

Liam és Louis vezették a sort, mi pedig hátul baktattunk a sok ember mögött. Nem nagyon tudtunk kommunikálni a kirándulókkal, ugyanis lengyelek voltak. Szépen csendben haladtunk, míg ők nevetgéltek és lengyel dalokat énekeltek egy kis forraltbor kíséretében.

A fülem egyre jobban kezdett el fázni, s így még jobban magamra húztam a kis bolyhos sapimat.

- Csak nem fázol? –kérdezte Harry nevetve.

- Nem, csak megigazítottam a sapkámat.

- Akarod,hogy megmelegítselek? –Harry arcára pimasz vigyor ült,amit Zayn nem nézett jó szemmel, de nem szólt semmit, ahogyan én sem.

- Remélem itt van valami büfé vagy valami gyorsétterem ahol lehet kaját kapni. –nyöszörgött Niall.

- Te máris éhes vagy? Amúgy néztem a térképen és semmi civilizációra utaló nem lesz az úton, csupán néhány fenyőfa.

- A fene! Na mindegy, kibírom.

- Mi? –Harry és Zayn egyszerre mondták ezt meglepettségükben. Nem kellett egy másodperc sem, Louis és Liam úgyszintén meg voltam lepődve Niall-on. Érdekes,hogy még az első sorból is hallották. Vagy csak simán ki tudták szűrni a mi angolunkat a lengyellel szemben.

- Niall, Harry gyertek ide egy kicsit! –Liam hangosan felkiáltott. Nem tudtam,hogy mit akarhat, de a srácok szó nélkül odamentek. Bár Harry még maradni akart, ugyanis véleménye szerint kell egy férfi, aki majd megvéd engem a medvetámadástól. Nem mintha itt olyan sok medve lenne. Végül mind a ketten odatipegtem Louisékhoz, így kettesben maradtunk Zaynnel. Nem tudom őt miért nem hívták…

- Körülbelül mennyi idő míg odaérünk? –nem találtunk más témát, csak az odaút elmélet jutott.

- 1 óra minuimum. Ha siketünk csak fél. De amint látom nem nagyon boldogulnak ott elől a térképpel.

- A térképet bízd rájuk. Liam nagyon ért hozzájuk. Régebben mi is olykor-olykor el szoktunk menni sétálni a srácokkal, mikor nem kellett éppen a stúdióban ülnünk.

- Ezek szerint nagyon kevés szabadidőtök van…

- Az biztos. Szerencsére a családommal sokszor tudunk találkozni, de ez most kivétel. Most csak mi vagyunk és a hegyek. Szórakozni,bulizni és csajozni jöttünk ide. –ezt úgy mondta,mintha ez lenne az életcélja, vagy mintha valami mesterművel szavalt volna el.

- Értem. –a szűkszavúságom megint meglepett. Ha mással beszélnék tutira kifecsegtem volna magam, de Zayn…ő más tészta.

Csak mentünk egymás mellett és arról beszéltünk,hogy mikor is fog havazni és,hogy milyen jó lenne, ha fehér karácsonyunk lenne, ugyanis az ünnepeket is itt fogjuk tölteni. Annyira bele voltunk merülve ebbe az időjárás témába,hogy észre sem vettük,hogy eltűntek a többiek előlünk. A viháncoló lengyeleknek nyomuk sincs, ugyanúgy,mint a srácoknak.

- Te! Ezek hova tűntek? –kérdeztem  mellettem álló úriembertől, akinek szerintem még nem esett le,hogy eltévedtünk.

- A francba! Szerintem csak szívatlak! Srácok ez nem jött be! –semmi válasz.

- Úgy látszik mégsem szívatnak! –mondtam.

- Emlékszel még,hogy merre kellett menni?

- Őő…nem. Egyszer sem láttam a térképet.

- A fenébe!

- Akkor most hogyan jutunk haza?

- Ez nagyon jó kérdés. –látszott rajta,hogy még tőlem is idegesebb, pedig az már nagy szó.

- Már arra sem emlékszem,hogy merre jöttünk. –mondtam.

- Igazán megnézhetted volna azt a kibaszott térképet! –a durva szavaira hirtelen felemeltem a fejem.

- Ugye nem azt akarod mondani,hogy az én hibám,hogy eltévedtünk?

- Miért kié? –ennyire mogorvának még nem láttam e rövid idő alatt, de már értem miért akar Kevin folyton távol tartani tőle.

- Tudod mit? Te csinálj amit akarsz engem nem érdekel, én megyek egyenesen! –meg sem vártam,hogy szóljon valamit, már mentem is a semmibe. Körülbelül 5 métert tehettem meg,mikor utánam szaladt.

- Sajnálom,én nem úgy gondoltam. Elborult az agyam. Persze,hogy nem a te hibád. Egyikőnk sem figyelte az utat. Várj már meg.

- Késő bánat! –mondtam, de persze nem álltam meg.

- Figyelj, nagyon sajnálom,hogy így beszéltem veled. Nem kellett volna.

- Jó, engem az egész dolog hidegen hagy, úgy,ahogy te is.

- Igen? Ha ennyire nem érdekellek akkor miért viselkedsz úgy,mint egy kislány? –mondta ezt pimasz vigyorral az arcán.

- Én nem vagyok gyerekes, te állítottál nekem csak hogy tudd!

- Ó, most már én vagyok a rossz? –azt az önelégült vigyort le sem lehetett törölni az arcáról. Mellesleg már rég nem azon ment a vita,hogy eltévedtünk, valahogy mind a kettőnk ezt a kis dolgot elfelejtette.

- Nem tennéd meg azt,hogy szépen eltűnsz a közelemből? Látod? Ott az út 2 irányba megy. Én jobbra, te balra. Aztán ha szerencséd van, te jutsz haza élve. –mondtam flegmán. Margóra mondom,hogy ez nem az én stílusom, sem ez a zsörtölődés, de ez a kis mitugrász itt mellettem elég érdekes indulatokat hoz ki belőlem,a miket még sosem éreztem.

- Szerintem úgy járunk a legjobban,ha mind a ketten EGY IRÁNYBA megyünk. –na ezt az „egy irányt” alaposan kihangsúlyozta. Valahogy mindig övé az utolsó szó, de nem tudom,hogy miért.

- Nagyon vicces. –most már egy cseppet sem érdekelt,hogy egy hírességgel vitázom, ez volt a legkevesebb gondom.

- Igen,tudom,hogy az vagyok. –az előbb említett rémület legkisebb jelét sem lehetett látni rajta. Az önelégültség és az egoizmusa helyettesítette a rémületet.

- Jobb öltetem van. Én szépen leülök oda a fa tövébe, te meg a többiek után mész és megkeresed őket.

- Nekem ez az ötlet nem jön be. Szerintem inkább együtt kéne mennünk,hogy ha esetleg valami vadállat megtámadna, ott legyek melletted.

- Nem félek.

- Tudod mit? Akkor üljünk le oda a arra a padra.

- Milyen padra? –a semmiből hirtelen előttünk termett egy pad. Az első dolgom volt odarohanni és leülni, de Zayn megelőzött. Amint leült, a tiszta fából készült pad összeroskadt alatta.

- Hát ez remek! Ezt jól összehoztad! –mondtam bunkó módon.

- Még felhasználhatjuk. Ezzel megfogta a pad ülőfájának kettétörött darabját, majd az egyiket odaadta nekem. Ő letette a földre és ráült arra a fadarabra. Én is ugyanezt tettem, csak én pár méterrel arrébb tőle.

- Ne csináld már Jaz!

- Nekem ez itt tökéletesen megfelel. Megvárom, míg valaki észreveszi,hogy eltűntünk és visszajönnek értünk. –elkezdtem a táskámban kotorni, majd elővettem a telefonomat. Először még nem is próbálkoztam ezzel a megoldással, ugyanis véleményem szerint itt úgysincs térerő, amúgy meg teljesen le van merülve.

- Neked nincs itt a telefonod? –kérdeztem.

- Sajnos nincs. Nem készültem fel arra a helyzetre,hogy eltévednénk. –mondta nevetve.

- Jó, akkor várunk. –mondtam, majd elfordultam a másik irányba. Már nem azért, de kinek hiszi magát,hogy mindent megtehet? Na jó, ez hülye kérdés volt…

Mivel már november legvége van, így délután 4-kor már korom sötét van. Úgy vélem,hogy most olyan 3 vagy fél 4 lehet,mivel már kezd egy kicsit sötétedni. Nem mellékesen,egyre hidegebb lett. A kezeimet percenként összedörzsöltem és a sapkámat jó hogy nem az egész fejemre húztam. Zaynnek úgy tűnik,hogy semmi baja sincs. Kénytelen voltam megkérdezni őt,hogy mi van vele, azért annyira szemét nem vagyok,hogy nem érdeklődök az egészségügyi állapota iránt…ezt bárki megtenné.

- Te nem fázol? –látom,hogy rezzenéstelenül ül a deszkán, egy helyben.

- Egy férfi sosem fázik. –mondta kiegyensúlyozottan.

- Milyen jó egyeseknek. –mondtam fog vacogva a nagy hidegben.

- Már csak a hó hiányzik.

- Persze, már csak az kéne. Itt fagynánk halálra, legalábbis én.

- Nem jössz ide? Hátha összetart a szeretet melege.

- Akkor te ülj kicsikét messzebb.

- Most komolyan, félretéve a vitát. Aggódom érted. –ez volt az első mondata,ami tényleg hitelesen hangzott a szájából. Aggódom érted…hm…ez még egy pár percig visszhangzott a fülemben, ami jelen esetben elég kellemes volt.

- Jaz! Tedd félre a büszkeségedet egy időre,kérlek.

- Nem is fázom annyira. –mondtam még nagyon fog vacogás közepette,mint előbb.

- Csak elég rád nézni. Na, gyere ide mellém. Nyugi nem harapok.

- Remélem is. - nagy nehezen felálltam, majd a deszkával az élen Zayn mellé igyekeztem. A nem éppen meleg deszkát közvetlenül mellé helyeztem, majd oda ültem szorosan a mellkasához.

- Gyere közelebb! –a kezével maga felé húzott, s már nem érdekelt semmi és senki, az szívem vezetett, ami azt mondta: öleljem át. A cselekedetemen még ő is meglepődött, éreztem,mikor hozzá értem,kicsit megrezzent. A fejem a mellkasán pihent, majd hirtelen megfogta mind a két kezemet és az övéi közé rakta. Hihetetlen, de a keze forró volt. Úgy éreztem, a jégbe fagyott kezeim végre kiolvadnak.

A lélegzete sokkal gyorsabb volt az enyémnél, szinte szabálytalan. A szíve hevesen dobogott, de még mindig gyorsabban az enyémnél. Nem szóltam semmit, csak szorosan öleltem, és kiélveztem a helyzetet,hogy érezhessem teste melegségét. Éreztem,hogy a kezei már a tilosban járnak, pontosabban a melleimen, na akkor leállítottam.

- Elérted azt,hogy idejöjjek hozzád, de ennyi mindent már ne akarj egyszerre.

- Bocsi,csak tudod…te nő vagy én meg férfi és…

- Dolgoznak a hormonok. Értem én.

- Ahogy mondod. –mind a ketten kinevettük a köztünk született helyzetet, majd felnéztem rá és észrevettem,hogy ő is figyel engem. A nagy barna szemei tükrében saját magamat láttam, de ha mélyebbre néztem, ott tűz és vágy tombolt. Most nem ártana abból a tűzből egy kevés.