Part 24 - Még nincs minden veszve...vagy mégis?

Sziasztoook:)

Tudom,késtem,mint mindig...

Na szóval ez az utolsó előtti rész. lehet,hogy leszeditek a fejem, de az is lehet,hogy nem. Ezt majd Ti döntitek el:)

Lehet,hogy most több hibát találtok benne, de szerettem volna minél előbb feltenni és nem olvastam még vissza. De majd igyekszem kijavítani a hibákat :) 

Mivel az előző blogom vége Happy End volt...most szeretném...habár inkább nem lövöm el a poént :) Majd nemsokára meglátjátok,hogy mi fog történni az utolsó részben. Lehet,hogy nagy meglepetés lesz a számotokra...:)

Nem szeretnék semmi mást hozzáfűzni, inkább olvassátok el :) Komiban lehet tippelni mi lesz a vége :)

Kellemes Olvasást!:)

                                                Szandee×

Az egész éjjelt egymás karaiban töltöttük. Szomorú, de mind a ketten tudtuk,hogy mi következik holnapután, az induláskor. 

Nem szóltunk egymáshoz, csak ölelkeztünk. A mellkasára hajtottam a fejem, majd tisztán hallottam a szíve heves dobbanásait. Minden egyes dobbanásnál összeszorult a gyomrom. Tudom,hogy már sosem fogom hallani ezt a „zenét”, vagy legalábbis nem ilyen közelről. Próbáltam nem sírni, de jelen esetben ez nem sikerült. Észrevette a szipogásomat, majd nagy szemekkel rám nézett. Sóhajtott egy hatalmasat, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Az ölelését egyre szorosabban éreztem, de nem bántam. Most mindent el tudnék viselni,csak hogy még egy kicsit vele lehessek.

Az éjjel(hajnal) folyamán sikerült egy bő 20 percet aludnunk. De abban a 20 percben volt minden. Újra megálmodtam az itt eltöltött időt-persze rövidített kiadásban. Minden egyes percet újraéltem. Ebbe beletartoztak a kevésbé , az egyáltalán nem jó és a nagyon elrontott pillanatok is. Ezeket szeretném mindörökre elfelejteni és csak a jóra emlékezni.

Reggel mosollyal az arcunkon keltünk fel, de az érzés még mindig bennem volt,hogy holnap már megyünk haza. Megbeszéltük,hogy most nem gondolunk erre, csak arra,hogy most még itt vagyunk. Szeretnénk kiélvezni az utolsó napot.

A mai nap folyamán a többiek együtt voltak. Értesüléseim szerint Victoria és Niall nagyon jó BARÁTSÁGBAN válnak el egymástól. Megbeszélték a dolgokat és hozzánk hasonlóan, nem lenne értelme folytatni. Vagyis még el sem kezdték. Akkor nem lenne értelme elkezdeni.. A többiek még buliztak egy jót a maguk módján egy faházba tömörültek és elbohóckodták az egész napot. Délelőtt még mi is velük voltunk, de délutánra én és Zayn különszakadtunk a csapattól és elmentünk sétálni. Szinte az egész környéket végigsétáltuk röpke 3 és fél óra alatt. Mindenről beszélgettünk. Szó szerint mindenről. Átrágtuk a még megoldatlan problémákat vagy elmondtuk egymásnak azokat a kimondatlan szavakat, amiket már rég szerettünk volna. Hihetetlen, de a percek egyre gyorsabban teltek. Szinte már beesteledett mire visszaértünk a többiekhez. Ők éppen el voltak foglalva egy filmmel, ha jól látom a Képszakadást nézték. Nem akartuk őket zavarni és ha jól gondolom ők sem minket. Mivel mindenki Kevinék faházában tölti az éjjelt, mi a sajátunkban maradtunk.

Leültünk a kanapéra,pont úgy mint tegnap. Szinte egymásba fonódva. Még milliónyi dolgot el szerettem volna mondani neki, de már nem lenne idő rá. Inkább hallgattam. Erre szokták mondani, hogy szavak nélkül is megértjük egymást. Hát igen, nekünk ez nem nehéz. Szinte látom a szemén,hogy mit gondol, vagy előre hallom mit fog mondani.

Normális esetben ha egy pár ugyanilyen helyzetben lenne mint mi, szeretkeznének egy jó nagyot. Számunkra ez feleslegesnek bizonyult. Nem kell mindig csak a testiségre gondolni. Sőt, a végére már elég hülyén jönnénk ki belőle. Búcsú szex. Nekem nem jön be. Inkább vagyunk ketten, síri csendben egymásba kapaszkodva, minthogy a végtelenségig gyötörjük egymást. Nem lenne jó egyikünknek sem.

Körülbelül este 10 felé járhatott,mikor valaki kopogtatott az ajtón. Zayn nyitott ajtót, majd megláttam Harry mosolygós arcát.

- Bocsi, nem akartam zavarni, csak gondoltam megnézem egyben vagyok-e még. –nevet. Aha, szóval most mindenki azt hiszi,hogy Zayn és én…szóval,hogy mi…na ez jó vicc.

- Gyere be! –Zayn nevetve megütögette Harry vállát, majd udvariasan beengedte. Harry leült mellém, pontosan Zayn helyére. Zayn-nek leesett,hogy Harry nem csak azért jött,hogy megnézzen minket. Valamit mondani akar nekem.

- Figyi, szerintem én megnézem a srácokat. Majd gyertek át ti is. –Zayn szavai hallatán meglepődtem. Kellően kedvesen és toleránsan kezelte a dolgokat. Nem akadt ki, sőt. Még ő ment el…Szeretem♥

- Gondoltam,hogy nem meglesni jössz minket! –néztem Harry-re gyanakvóan.

- Természetesen azért is. – az IS-t kihangsúlyozta.

- És még miért?

- Azért,hogy tudjak beszélni veled. Négyszemközt. Mivel holnap elmegyünk, szeretném,hogy ha még ezután is tartanánk a kapcsolatot.

- Én is nagyon szeretném! Már el sem tudom képzelni a reggeljeimet Niall horkolása, Louis motyogása és Liam okoskodása nélkül. Akkor ne is beszéljek a perverz szövegekről…

- Látom kiismertél minket…-nevet.

- Nagyon is. De persze nem élek vissza semmivel. Nem fogok rohanni az újságírókhoz ,hogy elmondjam  mi történt itt pontosan. Az is elég nagy botrány már, hogy csak így eltűntetek. A rajongók már tűkön ülve várnak titeket. Az meg még nagyobb botrány lenne, ha megtudnák mi a frászt csináltam én veletek a táborban. Ezeket szeretném elkerülni. És ha kérhetem, akkor…engem…

- Értem. Nem fogunk. –aranyosan rám mosolygott. Értette,hogy mit akarok mondani.

- Minden köztünk marad. Mármint az egész brigád között.

- Köszönöm. Tényleg! Mindent!

- Ugyan már, ne köszöngess. Ha te nem lettél volna, nem tudtuk volna meg,hogy milyen fontos is a barátság a bandában. Inkább én köszönhetek meg mindent neked.

- Akkor kvittek vagyunk.

- Ja, Kvittek. –nevetett.

Még egy jó órát beszélgettünk, majd mind a ketten visszamentünk a többiekhez. Ez a beszélgetés nekem olyan volt, mint egy lelki fröccs. Végre tisztáztam a félreértéseket és az elvarratlan szálakat. Harry nagyon jó barát. Sosem gondoltam volna,hogy pont vele ennyire meg fogjuk érteni egymást. Amiket olvastam róla azt hittem,hogy csak egy nőcsábász, aki lelkiismeret-furdalás nélkül belegázol a lányok lelkébe. De épp ellenkezőleg! Megérti az olyan gondjaimat is, amit Victoria nem mindig. Nagyon fáj, de a szívemhez nőtt. Ami köztünk történt az meg…mindegy. Felejtsük el. Harry-t nagyon szeretem, mint barát. Hiányozni fog nagyon. Nem akartam sírni előtte, de legszívesebben a nyakába borulva zokogtam volna.

A többiek a másik házban elég jól szórakoztak. Legalábbis a hangos nevetésből ítélve. Ezek szerint csak én élem meg ilyen bús hangulatban a dolgokat. Tény,hogy Kevinnek és a többieknek is hiányozni fognak a srácok…de nekem…valahogyan teljesen más kapcsolatom volt velük.

Leültem közéjük. Ha jól sejtem valami filmet nézhettek közben, de senki sem tudja miről szólt. Most mindenki a másikkal van elfoglalva.

Vázolnám a helyzetet: Niall és Louis egymást popcorn-al dobálják…Liam próbálja csitítgatni a többieket, mert meg szeretné nézni a filmet…Zayn és Kevin valami disznó viccen röhögnek…Victoria és Ashley azon röhögnek,hogy Zayn és Kevin hogy röhögnek…Harry és én tanácstalanul bámulunk egymásra, majd belevetjük magunkat a társasági életbe.

Egészen reggelig ez ment. Én Zayn karjaiban találtam magam, a többiek meg szanaszét voltak szóródva. Már nem is emlékszem rá mikor aludtunk el. Szépen sorjában mindenki felkelt, majd visszament a saját kis kuckójába.

Victoria azonnal elkezdett pakolni. Hitetlenkedve néztem rá, majd utána leesett. Holnap indulunk haza. Nincs több tábor…nincs több téli szünet…nincsenek többé srácok. Fájt még belegondolni is. Valahogy éreztem,hogy ez egyszer bekövetkezik. Csak reméltem,hogy még nem most. Bármit megadnék,hogy még vele lehessek. Ez az egy nap nagyon kevés. Mindenhez kevés.

Én és Zayn is elkezdtünk pakolni. Úgy voltunk vele,hogy most gyorsan összepakolunk ,hogy később ne legyen gond rá és,hogy az egész napot együtt tölthessük.

Mit is mondjak? Nem volt valami kellemes dolog a pakolászás. Ezernyi dolog, ajándék akadt a kezembe ami az itt eltöltött időre emlékeztet.

Körülbelül egy és fél óra alatt végeztünk mindennel, de már délután 1 óra volt. Hihetetlen mennyire gyorsan megy az idő. Most minden másodperc értékes. Többet ér ezernyi kincses ládánál is.

Zayn és én elmentünk egyet sétálni a szabadba. Az idő nagyon jó volt még így a tavasz elején is. Magamra kaptam egy farmer rövidnadrágot és egy kék rövid ujjú felsőt a kék tornacipővel, amit még anno Zayn-től kaptam. Nekivágtunk az erdőnek, amíg a többiek fociztak az üde zöld fűben.

Most minden furcsa. Még az időjárás is. Nem is emlékszem mikor volt utoljára ennyire meleg…elég érdekes.

Szépen csendben sétáltunk kéz a kézben. Nem kellett még megszólalnunk sem, a gondolataink beszéltek helyettünk. Elég volt ránéznem, tudtam mire gondol. Hiába, a perverzebbik énje minden körülmények között jelen van :)

Elértünk egy kis tóhoz. Ez is egy új felfedezés, ugyanis itt még nem jártunk. Az is vicces,hogy mindent az utolsó nap fedezünk fel.

Leültünk a tó partjára a fűbe. A víz erősen csillogott a nap sugaraitól. Felemelő látvány volt. Hiába, itt a tavasz.

- Furcsa,hogy holnap visszamegyünk… -törte meg a csendet Zayn.

- Igen,az. Legszívesebben örökre itt maradnék. –a vállára hajtottam a fejem, majd ő átölelt.

- Jaz, én komolyan gondoltam amit tegnap mondtam! –hallottam a jobb felemről a mély és zúgó hangját. Már nem éreztem benne azt a megszokott egyenességet és a határozottságot, mint azelőtt. Sőt, most mintha kicsit remegett is volna a hangja.

- Melyiket? –kérdeztem vissza. Persze teljes mértékben tudtam mire gondol.

- Azt,hogy gyere velem. Hidd el nem bánnád meg.

- Zayn, ezt már megbeszéltük. Nem mehetek veled csak úgy. Szeretném elvégezni a gimit és utána szeretnék egyetemre menni. Ez így nehéz lenne. Akármennyire is szeretném, nem lehet. –egy szomorú, ámde megértő mosollyal nyugtázta,hogy megértette. De azért tett egy utol próbát.

- Akkor kénytelen leszek elrabolni téged. –nevetett, majd hirtelen a földre lökött.

- Majd nem hagyom magam. –értettem a célzást. Nagyon jól tudja,hogy én vevő vagyok az ilyen játékokra.

- Haha. Nagyon vicces. Neked ebben nincs beleszólásod. –teljesen fölém kerekedett. Szó szerint. Hiába, ilyenkor jön elő,hogy a nők mennyire gyengék a férfiakkal szemben. Mármint fizikailag.

- Dehogy nincs! Nagyon is van! –nevettem, majd próbáltam kiszabadulni a fogsága alól. Kevés sikerrel.

- Jó, te akartad! –láttam az arcán,hogy készül valamire…valami őrültségre.

- Mi? –kérdeztem vissza. Nem válaszolt,hanem helyette felkapott a hátára és elkezdett velem szaladni.

- Ne már! Engedj el! Hova viszel? –nem volt a legkényelmesebb fejjel lefelé lógni…

- Majd meglátod! –a legkisebb szembeszegülést sem mutattam ki. Valahogy nem is akartam. Akárhova is visz, nekem ott jó lesz…

Elértünk egy kis tisztáshoz. Mindent üde zöld fű borított. Csak egyetlen egy mesterséges tárgy zavart be a képbe… a tisztás közepére fektetett piros kockás pléd egy kosárral ellátva. Halványan elmosolyodtam. Totál nem erre számítottam. Ennél kellemesebb csalódás még az életben nem ért.

Lassú léptekkel megközelítettük a magát kínáló helyet. Jobban szemügyre vettem a dolgokat, majd a szememmel kiszúrtam pár szendvicset, kólát és pár szelet dinnyét. Dinnye? Na jó, ez most a legkevesebb.

- Ez a te műved? –kérdeztem nevetve.

- Mi tagadás. –nevetve megvonta a vállát, majd egy ügyes mozdulattal a pokrócra vetette magát. Később én is csatlakoztam hozzá.

- Ezt mikor találtad ki? –kérdeztem érdeklődve, kezemben az egyik szelet dinnyével.

- Hát, mondjuk úgy,hogy vannak kapcsolataim. –vágta rá egyszerűen.

- Aha. Értem. Szóval kapcsolataid…-rábólintottam. Tudtam miről beszél :)

- És…csak is veled szerettem volna még ezt a  kis időt eltölteni, nem mással. Csak veled. –most olyat éreztem, amit nagyon ritkán érzek. A pillangók újra életre keltek a gyomromban. Már éppen hajoltam volna hozzá, mikor a kezemben  lévő dinnyéről pár hideg vízcsepp pont az ajkamon landolt. Tovább folyva egészen a mellemig. Remek.

- A fenébe! –kiáltottam.

- Várj! –de nem kellett aggódnom. Zayn megoldotta a helyzetet. Finoman végighúzta az ajkát a nyakam egyes területein. Mondanom sem kell, de ez már felért egy előjátékkal.

- Így mindjárt más! –miután megszabadított a dinnye okozta vízcseppektől, ott folytatta,ahol abbahagyta. A csóknál. Lassan közelített…és lassan is csókolt. Minden egyes pillanatát kiélvezve.

- Mi a baj? –kérdezte halkan.

- Miért?

- Remegsz.

- Nem is vettem észre. –válaszoltam szintén halkan.

- Hm. Érdekes. Sosem szoktál remegni. Ez még új nekem…

- Talán mert ez az utolsó. És nem tudom,hogy…

- Ne félj. Most nem…az nem lenne fair veled szemben. És nekem sem lenne jó. Érted…

- Persze hogy értem. És nagyon örülök,hogy így gondolod.

Hát igen. Sokan mondják,hogy a testiség egy párkapcsolat alapja. Szerintem ez nagy hazugság. Szex nélkül is lehet ugyanúgy szeretni. És Zayn jól érezte. Ha most megtennénk, azt szerintem mind a ketten megbánnánk. Néha azok a szép dolgok, amik nem történnek meg…

Az egész délutánt együtt töltöttük. Ismételten kibeszéltük a világ és az élet nagy dolgait is. Sőt, megbeszéltük,hogy fogjuk tartani a kapcsolatot. De mind a kettőnknek jobb lenne, ha barátként válnánk el egymástól. Egy kis „vita” vagy inkább „megbeszélés” után végül döntöttünk. Nehéz volt, de nem lehet tenni mást. Nem akarom, de muszáj. Nagyon nem akarom…de ez ellen nem tudunk mást tenni. A végén totális sírógörcs jött rám. Hiába, nem akartam sírni előtte, mégis sikerült. A gyengeségem most tükröződik leginkább. Nem tudom elfogadni a helyzetet, ahogy ő sem. Sőt. Olyan láttam, amit még soha. Zayn sírt. Persze nem úgy,mint én, de egy-két nagyobb könnycsepp bizony legördült az arcáról akár akarta akár nem. Végül egymás nyakába borulva szorosan megöleltük egymást.

Később visszamentünk a többiekhez. Most már kicsit sem volt érezhető a tegnapi este hangulata. Mindent bú és rosszkedv borított. A negatív hangulat a tetőfokon volt. Amikor megláttak minket, tudták,hogy mi történt. Victoria a nyakamba borult. Kisírt szemekkel próbált nyugtatgatni, miközben ő is ugyanúgy sírt.

Mivel este volt a többiek a tábortűz körül gyülekeztek. Egy kis eszmecsere után mi is csatlakoztunk hozzájuk. Nem tudom miért, de mindennél jobban szerettem volna elkerülni Zayn tekintetét. Nem azért, mert haragudtam rá, hanem azért, ha rá nézek, mindig a holnapi nap jut eszembe. Valahogy az esti lelkizések és sztorizgatások közepette elkerültük egymás társaságát. Könnyebb volt így mindkettőnknek.

Az egész éjjelt,úgy ahogy van átbőgtem. Zayn már a másik ágyon aludt, és szerintem ebből semmit nem észlelt. Vagy kitudja aludt-e.

Reggelre Olimpiával a szemem alatt ébredtem. De most ez volt a legkevesebb gondom.

Eljött az a nap is, amit nem vártam. Kimondhatatlanul fáj, ha visszagondolok az itt eltöltött időre. Ezernyi szép emlék, pár rosszat is hozzácsatolva. De mégis…sosem gondoltam volna,hogy ez lesz. Úgy jöttünk ide, hogy táncot fogunk oktatni. Abból nem sok minden lett. Helyette jött minden a maga tempójában. Talán túlságosan is gyorsan. Valahogy erre nem voltam felkészülve, vagy az is lehet, hogy nem kellett volna belemennem. A lelkem mélyén mindig tudtam,hogy egyszer vége lesz. Túl szép volt,hogy igaz legyen. Zayn és én nem egy világból jöttünk. Ő akárkit akármikor megkaphat. Ha akarja a legjobb, legszebb énekesnőkkel vagy modellekkel randizhat. Nincs megtiltva. Ellenben én…mindegy, hagyjuk is.

Kevin idehozta a kocsiját( egész télen nem használtuk,csoda,hogy beindul), majd leparkolt a faházak elé. A csomagokat szépen sorjában bepakoltuk a kocsiba. Eközben megérkezett a mi jó cimboránk, Dean. Komolyan mondom már hiányoltam a szemrehányó tekintetét. Ahogy kárörvendve rám nézett! Legszívesebben felpofoztam volna, bár most nem volt kedvem verekedni.

- Köszönjük,hogy minket választottak! –talpnyaló módjára Dean meghajolt előttünk és elröhögte magát.

- Köszönjük,hogy véget vetettél a tábornak. –vágott vissza Victoria.

- Most már mindegy nem? Úgyis mentek haza. Mindenki visszamegy a szép kis életébe. –itt rém célzott.

- Na most már befejezheted és elmehetsz! –Liam sietett a segítségemre és sikeresen lekoptatta a „barátunkat”.

- Jó, már megyek is. Csak jöttem jó utat kívánni! Na sziasztok! –röhögve megrázta a fejét, majd elviharzott. A kulcsokat is elvitte, mivel már mindenki bepakolt a saját kocsijába. (eközben megérkezett az 1D Crew Paul-al az élükön). Nem akartam neki bemutatkozni, hiszen már úgyis mindegy. Köszönni azért köszöntem. Bár elég érdekesen meredt rám. Meg valami olyasmit hallottam,hogy a rajongók már tűkön ülve várják,hogy visszatérjenek a srácok. Az itt töltött idő alatt a hírnevük egy kicsikét sem csappant. Sőt! Még híresebbek lettek. Mindenki őket kereste, sőt! Még külön műsort is indítottak ’Találjuk meg a One Direction-t’ névvel. Mit is vártam?

Már az induláshoz készülődtünk. A szívem egyre hevesebben vert. A gyomrom összeszorult és nehezen vettem levegőt. Niall egyszer meg is kérdezte,hogy minden rendben-e van, de erre én csak mosolyogva bólintottam. Jó vicc.

Szép lassan elköszöntünk mindenkitől. Pár mondatot még mindenkivel tudtam váltani. Elsőként Ashley-vel. Mivel ők is szakítottak, szegénykém nagyon sírt. Eléggé megkedveltem őt, remélem még tartjuk majd a kapcsolatot. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, inkább csak egymás nyakába borultunk.

Következett Niall. Nála már picivel több időt töltöttem.

- Meg kell hogy mondja, nálad pocsékabb szakácsot még nem láttam! –nevetett Niall, majd szorosan megölelt.

- Köszi a bókot. –persze tudtam,hogy csak viccel. Vagyis tudtam,hogy igaz, mert tényleg pocsék szakács vagyok. De ő kíméletesen és viccesen adta elő.

- Aztán vigyázz magadra!  És soha ne főzz! Azt hagyd meg Kevinnek. Te inkább táncolj. Mert az nagyon megy. –tudtam,hogy e egyszerű szavak mögött micsoda érzelmek lapulnak. Hiába, nagyon megkedveltem ezt az ír manót. A kék szemével meg egyszerűen még mindig nem tudok betelni…

- Te is vigyázz magadra! És nem, nem fogok főzni többet. Vagy majd megtanulok. –mosolyogtam vissza. Éreztem,hogy a sírás fojtogat. Megint elgyengültem. Szorosan összeölelkeztünk, mint kér barát, aki ezer éve nem látták egymást. Végül is majdnem így volt. Majdnem.

Niall után Louis állt meg előttem. Először adott két puszit az arcom egyik-másik felére, majd egyet a homlokomra.

- Nagyon fáj,hogy itt kell hagynom a kishúgomat. Nagyon megkedveltelek csajszi. El sem hinnéd,hogy mennyire. –érzéki és mély szavak. Na ne…megint sírok.

- Én is nagyon megkedveltelek. És nagyon fogsz hiányozni! Üdvözöld a nevemben Eleanor-t. Sajnos tőle már nem tudtam elköszönni.

- Persze, átadom…hé! Fel a fejjel! Most úgy néztél rám, mintha most látnál utoljára! –nevetett.

- Miért nem így van? –kérdeztem vissza.

- Sosem lehet tudni… -aranyosan elmosolyodott, majd megölelt, a szívem pedig egyre jobban zakatolt.

Liam következett a sorban. Ő volt az őrangyalunk. Mindentől megvédett minket és kihúzott a slamasztikából…kivéve akkor amikor ő is benne volt :)

- Mit is mondjak? Szerintem Louis és Niall már mindent elmondott. Talán még annyit fűznék hozzá,hogy soha ne add fel. Mármint a táncot. Lehet,hogy lesznek nehéz időszakok, én már csak tudom Danielle révén. Soha ne add fel! Érted? –a két tenyerét az arcom két oldalára helyezte, majd adott egy puszit a homlokomra és megölelt. Hát igen…Liam-é az apaszerep a bandában. A szavai mindenki lelkéhez eljutnak.

Úgy éreztem,hogy ennél már nem lehet rosszabb…ekkor jött hozzám Harry. Aranyos gödröcskéi most is megjelentek az arcán. Mosolyogva elém állt, majd megsimította az arcomat.

- Tudom,hogy fáj és tudom,hogy mennyire rossz. De majd idővel jobb lesz. –mondta halkan.

- Nem tudom,hogy mennyire lesz jobb. Egyszerűen csak…csak…hiányozni fogsz! Nagyon!

- Te is nekem kislány. –nem kellett,hogy többet beszéljünk. Csendben egymás nyakába borultunk. Ha már ekkora lett a divatja errefelé…Még búcsúzóul adott egy puszit az arcomra, majd rámosolyogtam.  Nem látok sok esélyt arra,hogy valaha is találkozni fogunk. Jelenleg nem.

Már csak egyetlen ember maradt ki a sorból. Ő nem jött oda hozzám. Lesütött szemmel bámult le a földre az autónak támaszkodva. Látszott rajta a meggyötörtség. Nem szerettem volna zavarni. Úgy láttam, bele van feledkezve a gondolataiba. Jól gondoltam. Egész végig a földet bámulta, én meg őt. Aztán egy pillanatra felnézett, aztán rám…és megindult felém. Nem tudtam,hogy most mit tegyek. Ha hozzám szól, ha hozzám ér…minden fáj. Fáj az,hogy elveszítem. Fáj az,hogy tudom, soha többet nem látom. Fáj az,hogy vége…