Part 25 - Final

Sziasztok:)

Hát eljött ez is. Az a bizonyos utolsó rész. Hát hogy is mondjam, sok szép emlékem fűződik ehhez a bloghoz. Lehet,hogy néha (jó vicc) késtek egy kicsikét az új részekkel, de az a lustaságomnak is betudható.Remélem azért nincs harag :)

Nagyon szépen köszönök mindent. Emlékszem, amikor létrehoztam ezt a blogot és még egy rész sem volt fent, már akkor volt pár feliratkozóm. Mostanra azért elég sokan lettünk:) Ennek nagyon örülök:) Külön köszönet azoknak akik írtak kommenteket is :) Ha nem is mindre válaszoltam, de azért elolvastam és nagyon szépen köszönöm így utólag is :)

Remélem azért tetszett a történet, még ha itt-ott volt is benne elképzelhetetlen rész :) Azok az én beteg agyam agyszüleményei :) Ház ennyi volt ez a blog :) Ez is egy fejezet volt az életemben és remélem,hogy valamennyiteknek is:) 

Természetesen tervezek új blogot és most,hogy nyáriszünet lesz, több időm lesz írni is.

Még egyszer köszönök mindent! Rengetegszer bearanyoztátok a napjaimat :)

Nemsokára találkozunk:)

Üdv.:                                            Szandee×

Figyeltem a hozzám egyre jobban közeledő alakot. Legszívesebben elrohantam volna, de nem tehettem. Már ideért. Láttam az arcán,a teljes rémületet illetve félelmet. Szerintem nem volt biztos a dolgában. Amíg Victoria is sorban elbúcsúzott mindenkitől, addig én váltottam pár szót Vele.

- Beszélhetünk? –nézett rám, majd szólt halkan. Tényleg csak én hallottam.

- Persze. –válaszoltam, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Pár méterrel arrébb invitált,hogy a többiek még véletlenül sem halljanak meg minket. Már féltem,hogy mi következik. Nem sok jóra számítok. Amilyen labilis a lelki állapotom, talán még ki is akadok. Bár már nem lenne értelme.

- Figyelj, átgondoltam a dolgokat. Egész éjjel ezen gondolkodtam. –mondta egy cseppet sem határozottan. Az arcáról puszta fájdalom tükröződött. Most már kezdtem félni.

- És mire jutottál? –kérdeztem érdeklődve.

- Nem is tudom,hogy mondjam. Nehéz lesz, de muszáj,hogy ez így legyen, különben mind a ketten beleőrülnénk.

- Zayn, mond már! Kérlek! –már szinte könyörögtem,hogy térjen a lényegre.   

- Szóval…jobb lenne, ha elfelejtenénk egymást. Nem hiszem,hogy találkozunk még valaha. Ez lenne a legjobb mindkettőnknek. Nagyon nehéz és fájdalmas lesz…ugyanis én, tudod hogy érzek irántad…de ez egyikünknek sem lenne jó. Távkapcsolatban élni pedig lehetetlen. Sajnálom. –erre nem tudtam mit reagálni. Először tanácstalanul ácsorogtam előtte, de a fejemben végiggondoltam az egészet. Végül is igaza van. Ahogy magamat ismerem képes lennék hónapokon át vágyakozni utána, mikor tudom,hogy úgysem kaphatom meg. Akármilyen nehéz is lesz, el kell felejtenünk egymást. Lehet,hogy a kínzó fájdalom erősebb lesz mindennél, de kibírom. Én már mindent kibírok.

Most az egyszer olyan erős voltam,hogy nem sírtam el magam előtte.

- Ez lesz a legjobb. –bólintottam egyet, majd oldalra fordítottam a fejem. Az előbbi erősségem hanyatlani látszik. Ennyi volt a hosszútávra tervezett erő.

- Akkor én most megyek. Szia! –meg sem ölelt,de még egy puszit sem kaptam tőle. Bár idegenekkel még szóba állni sem kéne, ugyanis most ő csak egy idegen számomra…

- Viszlát, idegen! –szóltam utána. Láttam rajta,hogy meglepetésként érintette. Az arcán meggyötörtség látszott. Még a legjobb színészek sem tudnák elrejteni az érzésüket. Minden leolvasható volt az arcáról. Minden.

A srácok beszálltak a kocsijukba, ami egy szempillantás alatt eltűnt a fák mögött. Zayn-en kívül mindenki fél mosollyal integetett. Furcsa volt látni őket elmenni. Nagyon fájt. Mintha egy kést belém döftek volna és jól megforgatták volna a szívemben. Hasonlókat éreztem.

Eközben megérkezett Ashley-ért is az autó. Ő is hasonlóképpen hagyta el a táborhelyet, csak kevésbé fájdalmasan…legalábbis számomra. Kevin számára már egészen más volt. Hiába, nagyon megszerette. Kár volt. Mi ilyen tesók vagyunk. Hamar szerelembe esünk.

- Ideje lenne indulni! –szólt halkan Kevin. Rajta alig látszott meg a dolog. De csak kívülről. Ahogy ismerem, most belül ordít. Sosem mutatja ki teljesen az érzéseit. Őt kemény fából faragták.

Még utoljára körülnéztem. Csak egy pillanatra. Nekem ennyi elég volt,hogy felidézzem az összes emlékemet. Szép volt, jó volt, de vége.

Mindnyájan beszálltunk a kocsiba. Kevin vezetett, mi pedig hátul ültünk Victoriával. Mivel a volt táborunk éppen útba esett, visszamentünk megnézni. Nem szálltunk ki a kocsiból, csak Kevin lelassított, majd messziről szemléltük a dolgokat. Az egész épület kihalt, elhagyatott és sötét volt. Mintha egy teljesen más tábort látnánk. Az érkezésünkkor még hemzsegtek itt az emberek…most meg…

Láttam az ablakokat. Sötétek voltak és élettelenek. Megtaláltam a titkos szoba ablakát is. Ha rá gondolok, mindig összeszorul a torkom. Milyen rég volt…milyen jó volt…

Nemsokára ténylegesen nekivágtunk a haza vezető útnak. Pár óra alatt haza is értünk a „valódi” házunkba. Amikor bekanyarodtunk az utcánkba, mindenki felénk kapta a fejét. Igen, ez London. Mindenki kíváncsi a másikra. Erről jut eszembe. A srácok visszamentek a családjaikhoz, így Zayn is Bradfordban van. Aztán jön a turné, fellépések…jaj de mit is beszélek. Zayn Malik számomra egy sztár, akiért valaha rajongtam.

Amikor leparkoltunk a házunk előtt, anya azonnal kirohant hozzánk. A nyakamba borult és agyon puszilgatott. Csakúgy,mint Kevint és Victoriát is. Kevin nem annyira szívelte, de azért örült neki.

Anya szinte repdesett az örömtől, sőt még sírt is. Ahogy én is. Hiába, tél eleje óta nem láttam. Bár sokszor beszéltünk telefonon vagy Skype-on, de az mégsem ugyanaz. Rövid habozás után Victoria hazament,hogy ő is hasonlóképp köszönthesse a szüleit.  De megbeszéltük,hogy este fent leszünk Facebookon és mindent elmesélünk egymásnak. Mármint amit még elfelejtettünk elmondani útközben.

A kipakolás megvolt. A ruháimat beraktam a szennyesbe, majd bedobtam a többi cuccom a szobámba, az ágyamra. Jó volt újra látni a szobámat. És az is jó érzés,hogy végre a saját ágyamban alhatok. Csak egy szépséghibája van az egésznek. El kell távolítanom az ágyam fölötti a hatalmas One Direction posztert…

Hallottam,hogy anya kiabál lentről,hogy kész a vacsora. Bekopogtam Kevin szobájába is, mert szinte biztos voltam benne,hogy nem hallotta meg, úgy ordított a szobájából Bob Marley zenéje. Kevin akkor szok reggae-t hallgatni, ha nyugalomra van szüksége. Mert az mindig lenyugtatja. A mostani alkalmon pedig nem csodálkozom.

- Kész a vacsora! Gyere enni! –igaz,hogy délelőtt indultunk el és már kora délután itthon is voltunk, de nagyon elment az idő szimplán azzal,hogy átjöttek a szomszédok köszönni, és meglesni,hogy egyben-e vagyunk. Szóval már bőven este volt.

Kevin bólintott egyet, majd kikapcsolta a Legendát. Jött velem egészen a konyháig, majd leültünk a megterített asztalhoz a szokásos helyünkre. Anya Lasagne-t készített extra sok sajttal. Igazi házi koszt. Mellé pedig egy kis palacsintát. Kevinnel külön vanília öntettel.

Épp,hogy belekezdtünk az evésbe, anya egyből rákérdezett a dolgokra. Természetesen tudott Zayn-ről, sőt még Ashley-ről is. Csak azt nem tudta,hogy mi történt velünk.

- Ashley és én szakítottunk. Nagyon fog hiányozni, de kénytelen vagyok elfelejteni. –motyogta halkan Kevin két falat palacsinta közepette. Nehezére esett még beszélni is róla.

- Sajnálom kisfiam! De majd találsz magadnak egy lányt, aki igazán megérdemel. Biztos vagyok benne. –valahogy anya szavai hallatán kicsit boldogabb lett. Hiába az én felnőtt bátyám mindig is az ő kicsi fia marad.

- És veled mi a helyzet? –reméltem,hogy nem kérdezi meg.

- Mi is szakítottunk. És megbeszéltük,hogy teljes mértékben elfelejtjük egymást. Így lesz a legjobb mindkettőnknek. –mondtam határozottan. Anya bólintott egyet. Láttam rajta,hogy nem akar még jobban kiborítani, ugyanis az elején még erősen ellenezte a kapcsolatunkat. De most már mindegy…

- És mi lesz Harry-vel és a többiekkel? Őket is elfelejted? –tudom,hogy Kevin ezt direkt kérdezte. Nem hagyhatta ki.

- Igen, őket is. Muszáj lesz. Vagy nem tudom…azt mondták,hogy majd tartjuk a kapcsolatot. Végül is csak Zayn-t kell elfelejtenem.

- Szóval Harry még aktuális? –nézett rám röhögve. Zavarba akart hozni. De nem sikerült.

- Soha nem is volt. –válaszoltam határozottan.

- Miről van szó? –anya ebből egy szót sem értett. Még jó. A Harry-s ügyet nem mondtam el.

- Semmiről. –válaszoltam gyorsan. De Kev száját már nem tudtam befogni.

- Jaz kavart Harry Styles-al. Sőt.. –mérgesen Kevinre meredtem. Ezt meg hogy képzelte? Attól még,hogy visszajöttünk, nem kell ismét eljátszania a folyton szekálódó báty szerepét…a táborban olyan rendes volt.

- Igen? –anya kérdően nézett rám.

- Nem volt semmi. Na jó volt. De az nem volt semmi. Már megbeszéltük. És el is felejtettük. Az már egy régi ügy. Nem tudom Kevin miért hozta fel. –magyarázkodtam.

- Aha persze. Nem volt semmi. –már megint kezdi! Ilyen nincs!

- Esetleg anya, szeretnéd,hogy elmondjam,hogy Kevin… -a bátyám villámgyorsan odajött hozzám,hogy befogja a számat. Ezek szerint nyertem.

- Ne mondj semmit! –suttogta halkan. Látszott a szemén, ha én sem mondok semmit, akkor ő sem fog. Ezzel ezt a beszélgetést be is fejeztük. Nyertem.

Később más vizekre tértünk át. Elmeséltük a sok hülyeséget, amit együtt csináltunk. Igyekeztem csak leOKÉzni a dolgokat, amiket Kevin mondott. Nagyjából csak ő beszélt. Anyával annyira belemerültek az eszmecserébe, hogy észre sem vették,hogy feljöttem a szobámba. Remek.

Szóval mit is akartam a szobámmal kapcsolatban? Ja igen, leszedni az 1D posztert a falamról. Ez egy ügyes mozdulattal meg is történt. Valahogy nem éreztem,hogy jó helyen lett volna. Azok a srácok, akik a képen vannak nem ugyanazok akikkel én voltam. Mintha két külön világból jöttek volna.

Egy óra alatt mindennel végeztem. A szobám ismét bevetésre kész és minden úgy volt, ahogy hagytam.

Felmentem Facebookra. Victoria még nem volt fent. Ezek szerint ő hosszabb élménybeszámolót tartott :) Mivel nem volt fent senki, lementem én is. Az osztálytársakkal szinte nap mint nap írtam,úgyhogy nem volt újdonság az érkezésem.

Hétfőtől megint suli…ennyi volt a jól megérdemelt nyeremény kirándulás. Még szerencse,hogy szombat van…

Késő este még voltam kint futni egyet Kevinnel. Mivel nem sokat mozogtam a télen muszáj lesz visszatérnem az edzésre és a táncra. Furcsának hangzik,de valahogy nem hiányzott a tánc. Nem tudom miért. De persze egészen addig amíg be nem tettem a szobámba a lábam. Mindenütt gyermekkori képek apával. Az első táncóra…az első táncruha. Mentem megváltozott a közérzetem. Ha most apa itt lenne, neki is elmeséltem volna,hogy miken mentem keresztül. Mondjuk Zayn akkor már nem élne, de az mellékes. Vagy már nem is él…lelkileg.

A futás elég jól esett. Főleg a hosszas beszélgetés Kevinnel. Megbeszéltük mindent. Szó szerint mindent ami történt a táborban. Úgy egyeztünk meg,hogy most utoljára beszélünk róla. Aztán mind a ketten elfelejtjük az elfelejtenivalót.

Rengeteget kérdezett, ahogyan én is. Megtudtam több tucat olyan sztorit, amiről nem is tudtam. Félelmetes, hogy mik mentek a konyhában…De persze Kevin sem fogta vissza magát, másodpercenként dobálta felém a kellemetlennél kellemetlenebb kérdéseket. Bár már mindegy volt, nem igaz? Mindent elmondtam neki. Na jó, majdnem mindent. Azokat a részeket kihagytam…

A futásból a végén már kocogás lett, egészen addig, amíg Kevin oldalba nem bökött.

- Verseny hazáig? –nézett rám nevetve.

- Benne vagyok. –bólintottam.

- Akkor 3..2..1…most!

És elkezdtünk rohanni, mint a gepárdok. De esélyem sem volt. Nagyon kiestem a kondiból, ellenben Kevinnel. Már az első saroknál lekörözött engem. Nagyon jó, mondhatom.

Mikorra én végre hazaértem, Kevin ott ült a bejárati ajtó előtti lépcsőn, röhögve.

- Meg ne szólalj! –vágtam rá mérgesen, mire cipzárt mutatott a száján és végül mind a ketten bementünk.

Az első éjszakám itthon. Azt hittem,hogy jobb lesz. Már annyira megszoktam,hogy Zayn mellett alszom…Nem! Jaz, nem! Nem gondolhatsz rá! Ő neked csak egy idegen, akit el kell felejtened. Muszáj lesz! Nem fogom gyötöri magam.

Akármennyire is hiányzik, az idő majd begyógyítja a sebeimet. Remélhetőleg.

Reggel elég korán keltem, de az ágy túl kényelmesnek bizonyult, ezért a távirányító után nyúltam. Komolyan mondom, nem tudom mikor tévéztem utoljára. Maximum filmeket néztünk együtt. Vissza kell szoknom a nomád életmódról.

Kapcsolgattam, kapcsolgattam , de mindenütt reggeli műsorok mentek. Uncsi. Nincs bennük semmi érdekes. Aztán egyszer csak megjelentek a srácok. Valamilyen híres reggeli műsorban szerepeltek. Hupsz! Meg kell,hogy mondjam teljesen máshogy néznek ki így, tévén keresztül. Így olyan elérhetetlenek és …és..furák. Nem értem.  De a gesztusaik és a humoruk persze ugyanolyan. Az agyzsibbasztó vicceik mindenhol jelen vannak.

Menten elkapcsoltam onnan, ahogy Zayn elkezdett beszélni. Nem akarok felesleges problémákat okozni magamnak.

Lekapcsoltam a tévét, majd egy másodperc múlva anya robogott be a szobámba.

- Jó reggelt kincsem! Már fent vagy? Nem ébresztettelek fel?

- Nem,dehogy. Már fent voltam.

- Rendben. Sajnos nekem most el kell rohannom megbeszélésre és csak este jövök haza. Kevin itthon van épp reggelit készít. Ügyesek legyetek. Én most rohanok! –odajött hozzám, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Mondjuk ezt már hiányoltam. Anya folytonos rohanásai. De már megszoktam.

Nyújtóztam egyet, megtöröltem a szemeimet és felkeltem az ágyból. Már éreztem a konyhából a frissen sült gofri illatát. Amint leértem, a sürgölődő bátyámat láttam,ahogy egyet véletlenül odaéget. De nem csinált belőle nagy ügyet, azt is odarakta a többihez. Ha nem égett szénné, még ehető :)

- Helló hétalvó! Csak hogy felkeltél! –üdvözölt nagy szeretettel. Ránéztem a falon lévő órára. Reggel fél 7 volt. Felvontam a szemöldököm és kérdően rá néztem, majd legyintett egyet. Automatikusan felültem a pultra és kezembe vettem az első gofrit. A tejszínhab és a nutella már elő volt készítve. Gyorsan elkészítettem, majd meg is ettem…úgy 7-et. Kevin érdekes tekintettel nézett rám, majd vállat vontam és azt válaszoltam,hogy éhes vagyok. Hiába, a reggeli a nap legfontosabb étkezése. Niall szerint. Szerintem meg a vacsora. De ebbe most ne menjünk bele.

Délután előszedtem a tanszereimet és a könyveimet. Rengetek pótolnivalóm van, az tuti. Szerencsére az egyik osztálytársam folyamatosan küldte az anyagokat Skype-on, így csak az elméleti rész maradt. Az meg nekem gyerek játék. Victoriának lesz kicsit nehezebb. De majd megoldja. Ügyes lány.

Este elpakoltam a táskámban és készültem a holnapi tanításra. Körülbelül ennyiből állt az estém. Tudom, nagyon izgi, de ez van. Amióta hazajöttem nem történt velem semmi. És állandóan Rá gondolok. De próbálom türtőztetni magamban az érzéseket, én ennél erősebb vagyok. Az élet engem már nehezebb akadályok elé is állított. Ott van példának apa halála. Na azt nem kis idő volt kiheverni. Sőt, hogy őszinte legyek a mai napig nem hevertem ki. Nem telik el úgy nap,hogy ne gondolnék rá. Csak nem mondom. De szerintem Kevin is így van ezzel. Bár a tábor segített kicsit kikapcsolódni. Végre magamra gondolhattam. Rengeteg mindent megtanultam. Most már sokkal nyitottabb vagyok mindenre. Érzem,hogy kellett ez nekem. Ez a csalódás is kellett. Most már mondhatom,hogy teljesen felkészültem a való életre.

A következő év júliusában

Forró nyári nap volt. Az érettségit mind a ketten sikeresen véghezvittük és Kevin tovább folytatta tanulmányait a mérnökin. Az elmúlt, több mint egy év alatt rengeteg minden történt. Anya és Vic szülei megengedték,hogy együtt lakjunk. Mármint külön lakásban. Mondjuk 20 éves fejjel már nem hiszem,hogy nemet mondtak volna. Szóval most közösen lakunk egy kicsinek nem nagyon mondható albérletben. Az „albérlet” szót inkább idézőjelbe tenném, mert egyszerűen mesésen néz ki. Igaz, még csak 1 hónapja lakunk itt, de már most imádom.

Kevin ottmaradt anyával, de ő is tervezi,hogy külön költözik. Bár ő szeretne inkább családi házat venni és arra egy darabig még spórolni fog. A mérnöki mellett szakács munkát is vállal,hogy gyorsabban összejöjjön a pénz a házra. Hát, ilyen az én bátyám :) Mindig eléri, amit akar. Továbbá engem felvettek egy táncművészeti főiskolára. Ez volt minden álmom…akárcsak apáé. Szóval most oda járok. Természetesen Victoriával együtt. Bár neki kicsit nehezebben mentek az elején a dolgok, de így egy év fősulis év után már megszokta.

A jól megérdemelt nyáriszünet még csak most kezdődött el, de én csak pihenésre vágyom. Sok pótolnivalónk volt a tánctábor miatt, szóval elég húzós évünk volt, sőt, a sok hiányzásunk okozta tanulnivaló elhúzódott egészen a fősuliig. Minden erőfeszítésünket össze kellett szedni,hogy végre mi is össze tudjuk szedni magunkat. Több szempontból is…egyébként már jól vagyok. Igen, azt hiszem végleg lezártam mindent. Mindneki, Victoria és Kevin is. Nehéz volt, de megtettük.  Ez az egy év nagyon hosszú idő volt és fájdalmas. Szó szerint. Próbáltam nem rá gondolni, de nem ment. Több tucat átsírt, álmatlan éjszaka múltán végre túltettem magam a dolgokon. De vicces,hogy azóta egyikünknek sem volt párkapcsolata. Na jó, Kevinnek volt pár (jópár) egyéjszakás kalandja, vagy valami olyasmi. Azóta csak úgy falja a csajokat. Azt hiszem, megtalálta az igazi énjét. Mi meg csak elvagyunk. Mást nem tehetünk.

Na de most ne beszéljünk a múltról. Itt ülünk a kedvenc cukrászdánkban és éppen vaníliát falunk. Legalábbis én. Victoria egy furcsa kék színű fagyit kért, ami teljesen elfogta a nyelvét és a fogait. Viccesen nézett ki :)

A csajos fagyizgatás után úgy döntöttünk,hogy hazamegyünk, és megnézünk egy nagyon csöpögős, nagyon romantikus filmet. Körülbelül ezt terveztem mára.

Már hazafelé vettük volna az irányt, mikor Victoria meglátott egy boltot, ami teli volt feliratos, bandás pólókkal. Nirvana, Guns’n’Roses…hasonlók. Nem kérdés,hogy bementünk-e. Akár akartam volna akár nem, muszáj lett volna bemennem, Vic annyira lelkes volt. Mondjuk én 2Pac-os pólót választottam. Mellékesen mondom,hogy vettem egy Bob Marley-sat Kevinnek. Had örüljön :)

Már éppen hazaértünk, amikor kiderült,hogy nincs otthon semmi kaja. Vic már nem akart többet gyalogolni, mert fájt a lába magassarkúban, így engem illetett meg ez a megtisztelő feladat. Bementem, gyorsan átöltöztem (rövidnadrág, vékony pántos felső-melegem volt) aztán már indultam is. Victoria az emeleten volt, épp a filmek között válogatott. Gyorsan lebaktattam a lépcsőn, egyenesen a bejárati ajtó felé. Elindultam a közeli szupermarketbe. Mivel mindig oda jártunk, már rutinosan tudtam az utat. Odaértem, vettem egy kis kosarat (kukoricának, kólának nem kell több) s már kezdtem is falni a sorokat. Persze nem csak a két előbb megemlített dolgot vettem meg, hanem mást is. Nőből vagyok, ez a minimum. Már éppen a csokoládéknál voltam (alaposan elbambultam  az epres és a karamellás között), amikor valaki megfogta a karomat. Hirtelen furcsa dolgot éreztem. Az érintése nagyon ismerős volt. Túlságosan is…Amikor odanéztem, pont olyat láttam, amit nem szabadott volna. Pontosabban akit soha többé nem szabadott volna látnom.

- Szerintem az epreset válaszd! –a mosolya a régi. Édes és kisfiús. A pillantása a régi, igéző és megbabonázó. Ismét elfogott az az érzés, amit már régebben sikerült elcsitítanom. De most megint előtört.

- Mi? –néztem rá idétlenül. Először nem kapcsolt az agyam. Nem tudtam felfogni,hogy újra látom. És,hogy pont itt. Pont most, egy kínokkal eltöltött év után.

- Ja, bocsi. Elfelejtettem bemutatkozni. Zayn Malik vagyok. –aranyosan rám mosolygott, majd a kezét nyújtotta. Ha ő is így, akkor én is. Részt veszek a játékban.

- Jasmine Richards. –végül kezet fogtunk és mind a ketten kiröhögtük a másikat. Eszembe jutott,hogy anno, amikor szakítottunk, megbeszéltük,hogy elfeledjük egymást és idegenek leszünk egymásnak. Ezek szerint ő sem felejtette el…

- És, mi járatban vagy erre kedves Jasmine? –kérdezte élénk hangon s próbálta eljátszani az idegent.

- Éppen vásárolok…de sajnos nem dumálhatok többet veled, ugyanis anyukám megtiltotta,hogy szóba álljak idegenekkel.  –erre ismételten mind a ketten elröhögtük magunkat.

- De én nem vagyok idegen. –suttogta halkan. Elfordítottam a fejem és próbáltam ismét a csokikra figyelni. Nem, nem nem ! Nem lehet! Nagy nehezen (már majdnem) túltettem magam a dolgokon, erre ő ismét megjelenik. Egyébként hogy került ide? Nem úgy volt,hogy Liverpool-ba költözött?

Hirtelen ismételten ismerős hangokat hallottam. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. A szememnek meg még inkább. Liam,Niall,Louis és Harry egymást bökdösve megjelentek az egyik sorból. Egyenesen felénk tartottak. Először észre sem vették,hogy mi történt,csak utána, mikor abbahagyták a röhögést. Hirtelen megilletődtek, majd felvont szemöldökkel meredtek rám. Kicsit olyan volt, minta űrlényt láttak volna vagy valami ilyesmi. Nem nagyon értették,hogy mit keresek én itt. Mondjuk itt lakom, de mindegy:) Egyébként külsőleg rengeteget változtak.

- Nem hiszek a szememnek! –nézett rám értetlenül Liam.

- Te itt? Hogy? –Niall még meglepettebben meredt rám, szájában egy zacskó cukorkával. Igen, zacskóstul.

- Mi a…? –Louis szintén hitetlenkedve állt meg előttem.

Az egyetlen ember, aki vigyorogva jött felém, az Harry volt. Nem törődve semmivel és senkivel, magához ölelt. Szinte az összes levegőt kipréselte belőlem eme rövid idő alatt. Persze a többiek is szerettek volna egy kis „ajándékot” kapni tőlem egy-egy ölelés vagy puszi formájában.

- Ti mit csináltok itt? –kérdeztem halkan.

- Vásárolgatunk az esti bulira. Megünnepeljük,hogy ismét nyertünk A Brit Awards-on. –röhögött Louis.

- Aha értem. Gratulálok. –az volt a baj,hogy meg sem tudtam szólalni a meglepettségtől…komolyna.

- És hogy hogy itt? –kérdeztem ismét.

- Mostantól mindenki Londonban lakik. Ez így sokkal könnyebb nekünk és a stábnak is. –magyarázta Liam. Aha. Szóval mindenki hirtelen Londonba költözött. Furcsa ez nekem.

Harry nem szólt semmit, csupán  párszor végigpásztázott a szemeivel. S közben mosolygott.

- Nagyon megváltoztál. –mondta halkan.

- Te is. –válaszoltam.

- Nem kérsz francia drazsét? –kérdezte Niall, majd kivette a szájából a cukros zacskót.

- Köszi, most nem. –utasítottam vissza.

- Nem jössz velünk ünnepelni? –kérdezte egy hang a hátam mögül. Éreztem,hogy az egész testem megremeg és megindul alattam a föld. Nem, ez nem lehet igaz!

- Idegenekkel nem szokás bulizni. –mondtam kis gondolkodás után. Erre felvonta a szemöldökét és elröhögte magát.

- Szerintem mi megyünk, Zayn megvárunk kint. Jaz, te meg vigyázz magadra. Mostantól ugyanis többet fogunk találkozni. –mondta Harry őszinte mosollyal az arcán. Tudtam,hogy nem kamuzik.

Egy puszit és egy ölelést leosztottam mindenkinek. Nagyon jó érzés volt újra beszélni velük. Bár mindenki minket figyelt az üzletben, sőt amikor a srácok kimentek, pár lány utánuk ment aláírást kérni. Egyedül Zayn maradt bent. Nem véletlenül.

- Minden rendben veled? –kérdezte még halkabban. Láttam a szemein az őszinte aggódást. Jaj nekem!

- Velem igen. Minden simán megy. Gondolom veled is. Sok ezer rajongó lány, gondolom akad barátnő is…

- Barátnő? Pff! –erre elnevette magát.

- Mi a baj? –kérdeztem.

- Semmi. Ugyanis idegenekkel nem szokás megvitatni a magánügyeinket. –válaszolta komoran.

- Oké. Ezek szerint idegenek vagyunk. Jó. Akkor én le is léptem kedves idegen. –na ez nem volt szép tőlem. Hülye voltam megint.

- Várj! –megfogta a karomat, majd visszahúzott.

- Igen? –néztem rá értetlenül. Ha idegenek vagyunk egymás számára akkor maradjunk is azok.

- Sajnálom. –behunyta a szemét, pár másodperc múlva ismét kinyitotta.

- Mégis mit sajnálsz?

- Mindent. Mindent amit veled tettem. Sajnálom mindazt a fájdalmat amit okoztam neked.  –erre nem tudtam mit reagálni. A sírógörcs kerülgetett, sőt már majdnem el is ért. Ahelyett,hogy igazi felnőtt módjára megoldottam volna a helyzetet, egyszerűen kirohantam a boltból. (még szerencse,hogy nem vettem semmit) Aztán átrohantam egészen a szemben lévő parkba. A srácokat is láttam messziről, a pizzásnál, s már jöttek is volna oda hozzám mikor meglátták,hogy Zayn utánam eredt.

Az érzés leírhatatlan volt. Nem tudom mi ütött belém. Annyiszor helyreraktam már a dolgokat magamban és annyiszor átrágtam magam az egészen. Aztán ismét megjelent az életemben és újra összeomlott minden. Én próbáltam erősnek tűnni előtte, de nem jött össze. Ismét csődöt mondtam.

Egy fának háttal nekidőlve elkezdtem zokogni. Lehet,hogy nagyon hülyén néztem ki, de valahogy most nem érdekelt egy cseppet sem,hogy ki mit gondol rólam.

Eközben Zayn is utolért. Most nem tudtam eldönteni,hogy a pokolba kívánom, vagy hogy a nyakába borulok.

- Miért rohantál el? –kérdezte meglepetten és levegő után kapkodva. (még szerencse,hogy London kertvárosában vagyunk, így viszonylag kevesebb az ember. Viszonylag…)

- Nem tudom. –vállat vontam, majd megtöröltem a szemeimet.

- Lehet,hogy nem hiszed,sőt biztos,hogy nem hiszel majd nekem, de valamit tudnod kell. –na már csak ez kellett. Őszinteségi roham. Nekem végem.

- Ez volt életem legnehezebb éve. Azt hiszed nem gondoltam rád? Azt hiszed?  Minden áldott nap csak te jártál a fejemben. Próbáltam kikapcsolni az agyam, de nem ment. A turnék, a fellépések, a rajongók…akárhány csajt felvihettem volna a hotelszobába és akárhányat meg is szerezhettem volna. De nem tettem. Tudod miért? Mert arra vártam,hogy újra találkozzak veled! És amilyen érdekes, egy évnek kellett eltelnie,hogy újra lássuk egymást. Éreztem,ha Londonba költözünk, talán többet fogunk találkozni. De nagyon féltem. Féltem attól,hogy már találtál valaki mást. Féltem,hogy már nem ugyanolyanok az érzéseid, mint akkor. Nem akartam a terhedre lenni. De egyszer nem bírtam magammal és eljöttem Londonba. Pont egy héttel azután,hogy elhagytuk a tábort. Felkerestem a házatokat, de nem volt merszem becsengetni. Csak álltam egy helyben és nem tudtam mit tenni.  Ami még viccesebb,hogy rengetegszer jártam már Londonban. De mindig féltem attól a pillanattól,hogy újra találkozzak veled. Lehet,hogy nem hiszed el amit mondok, de minden így van. Végső elkeseredésemben még arra is képes voltam,hogy megnézzem a Phineas és Ferb-öt. Pedig tudod,hogy utálom. –erre nem tudtam mit reagálni. A szavaiból csak úgy ömlött a szeretet és a törődés. Éreztetni akarta velem,hogy még mindig számítok neki. Ahogy ő is nekem.

- Komolyan megnézted a Phineas és Ferb-öt? –mosolyogtam vissza rá. A komor tekintete egyből megváltozott, s ő is visszamosolygott rám.

- Ahogy mondod. Az összes részt egytől egyig. Sőt, még a mozifilmet is. –mondta büszkén.

- Dilis vagy. –mondtam halkan, majd mind a ketten elnevettük magunkat.

- Hidd el, nem hiába találkoztunk. Ennek oda van. Jaz, én nem bírom ki nélküled, érted? Egyszerűen szükségem van rád. Tudom,hogy minden romantikus filmben ez van, de tényleg így érzek. Mondd,mire vársz még? Bármit megtennék érted. Bármit! –látszott az elszántság a hangjában és a tekintetében. Tényleg komolyan gondolta.

- Bármit? –kérdeztem vissza.

- Igen bármit! –mondta még nagyobb határozottsággal. Nem kis hezitálás után megkíséreltem a lehetetlent. Nem érdekelt,hogy mi lesz ennek a következménye, vagy,hogy mi fog történni ezután. Nem érdekelt semmi. Csak az,hogy ő és én itt vagyunk, végre szemtől szembe.

- Rendben van. Csókolj meg! –mondtam határozottan. Először még kétkedve nézett rám, aztán elmosolyodott(én is) és megcsókolt. Finoman a fának lökött és az egyik kezével a fát támasztotta, a másikkal engem karolt át. Hirtelen megfeledkeztem minden sérelmemről, az elmúlt egy évről és csak a jelenre koncentráltam. Tudtam,hogy ez a csók egy új kezdet.

A csókunk végén mind a ketten elmosolyodtunk és finoman a nyaka köré fontam a karjaimat.  Ennek hatására ismét megcsókolt. De nem csak egyszer, többször egymás után. Mi még kibírtuk volna egy darabig, csak az út másik oldalán bandázó srácok zavartak meg. Füttyögtek meg ordibáltak,hogy „éljen” :) Ezt nem tudtuk nem megmosolyogni :) Hát bizony,ők sosem nőnek fel.

Zayn 3 lépést hátra lépett, majd huncut mosollyal az arcán ismét odaállt elém és a kezét nyújtotta.

- Hölgyem, engedje meg,hogy bemutatkozzam. Az én nevem Zayn Malik. Ön nem tudom kicsoda, de nagyon hasonlít arra a lányra, akit mindennél jobban szeretek. Esetleg nem ismeri őt?

- Nem, nem ismerem. De ha meglátja valahol szóljon, mert el kell beszélgetnem vele.

- És kegyed mégis miről beszélgetne életem szerelmével?

- Hát arról,hogy végre térjen észhez és fogadja el saját magát. Ne rágódjon a múlton és,hogy csak a jövőbe nézzek. Akármi történjék.

- Ez helyes meglátás. Ha meglátom, feltétlenül szólok neki.

- Lekötelez. –mondtam, majd egy lágy csókkal elköszöntem az újdonsült ismerősömtől. Milyen furcsa már,hogy csókkal búcsúzunk el az ismerősünktől :)

Mielőtt elment, halkan a fülembe súgta:

- Este meglátogatlak téged az új lakásodban. –erre felvontam a szemöldökömet és kérdően néztem rá. Azt meg honnan tudja,hogy új házban lakunk? Mellesleg mit tud még? Nem kérdeztem vissza, hagytam,hogy lassan elsétáljon. A srácok az út másik oldaláról vadul integettek. Később az újdonsült ismerősöm is hozzájuk csapódott és együtt tűntek el az utca végén.

Boldogan vigyorogva mentem hazafelé és alig vártam,hogy elújságoljam Victoriának a mi kis találkozásunkat, és azt,hogy estére vendégeket várunk. A hirtelenből egyszer csak valaki hátulról átkarolt és a az állát a vállam és a nyakam közötti pontba nyomta.

- Máris hiányzol! Hozzuk előre a látogatást mostanra! Nem bírok estig várni. –mondta a hang mögülem. Nem szóltam semmit, csak elmosolyodtam és megfordultam. Ott állt előttem azzal a hatalmas barna szemeivel, a kisfiús mosolyával és a a hatalmas szívével, amit nekem adott. Elmosolyodtam, majd kéz a kézben nekivágtunk a sétának...persze nem hazafelé...de hogy hova is mentünk igazából? Az legyen a mi titkunk :)

VÉGE :)