Hello again!

Sziasztok:) 

Ismét eltelt egy kis idő, de megint itt vagyok. Igazából egy jó hírt hoztam, ugyanis gondolkoztam, hogy lenne egy nagy, visszatekintő része Katy és Zayn történetének. ( 1dfanstories.blogspot.hu )Mindig is akartam egy ilyet és úgy érzem most jött el az idő. 2012 óta sok minden történt, ugyanúgy a szereplőkkel is. Nos, nem szeretnék rizsázni a lényegre térek. Érdekelne, hogy van-e még itt véletlenül idetévedt olvasó akit érdekelne ez az egész. Mert csak akkor írnám meg ha van rá igény. Egy utolsó nagy, nosztalgia rész. Tudom, hogy már "a blogok ideje lejárt" én is 19 lettem időközben mégis az 1D örökre a szívemben lesz, még Zayn nélkül is. Szóval csak rajtatok múlik :)

(vannak megkezdett és félig befejezett blogjaim is, ha gondoljátok adhatok belőle ízelítőt de ez is csak azon múlik mennyire fogyatkozott meg az olvasóim száma 2012 óta.)

Csak egy komit kell írnod, hogy érdekel-e. Szívesen várom a válaszokat, esetleg ötleteket. A fejemben már meg van a sztori, mellesleg mindig is megvolt :) Szóval csak bátran ;) 

                                                                                                 Szandee ×

Újra itt. Talán utoljára

Sziasztok..rég találkoztunk :) 

Nem tudom ki olvassa el ezt, nem tudom ki téved még ide. Tudom, rég volt. 2012-ben kezdtem a blogot és azóta annyi minden történt. Még gyerek voltam...most így 18 éves fejjel kissé máshogy látom a dolgokat. Tisztábban. 

Gondolom tudjátok miért vagyok most itt. Igen, sajnos hallottam a szörnyű hírt. A Twitter pörög, a Facebook pörög. Zayn külön utakon folytatja, amit kimondhatatlanul sajnálok. Hogy őszinte legyek az utóbbi időben elhanyagoltam az 1D-t, vagy talán "kinőttem". Nem tudom, mindenesetre megrázott a hír. Nem számít mennyi minden történt azóta, ők MINDIG a múltak része lesznek. Emlékszem mikor először meghallottam a What makes you beautiful-t. Gondoltam ez is olyan nyálas fiúbanda mint a többi. Aztán meghallgattam még egyszer és még egyszer. Aztán rájuk kerestem. Zayn-en akadt meg először a szemem. Aztán elkezdtem jobban érdeklődni irántuk. Aztán egyszer csak azon kaptam magam,hogy napi szinten minimum 30 One Direction videót megnéztem meg a több száz képről nem is beszélve amik még most is ott bujkálnak a gépemen egy "One Direction" nevű mappában. Abban a mappában van mindenem. Igen, a régebbi befejezett illetve a befejezetlen blogjaim is. Minden nap úgy keltem, hogy rájuk gondoltam és a tanórák alatt arról álmodoztam, hogy az egyikük majd betoppan az ajtón és kivisz onnan. Sajnos az nem történt meg. Mindig is arról álmodtam (mint minden Directioner), hogy egyszer majd ott fogok tombolni az első sorban például a Tell me a lie-ra, ami a személyes kedvencem, ugyanis ehhez fűződik a legtöbb elmékem. Sajnos már ez sem fog megtörténni. Mert akárki akármit mond, a One Direction 5 tagból áll és ÖKÖKKÉ 5 tagú lesz. Ha Zayn testben nem, de lélekben ott lesz velük. Ezért is ütött szíven a dolog. Még mindig élnek bennem az akkori érzések és emlékek. Mindannyiukat szerettem, de Zayn volt az, aki különösen megfogott. Bár nem találkoztam vele, de hasonló lehet, mint én. Belsőleg. Látom az apró jeleket, a mozgását, a pillantását...megbabonáz. A külsőről már nem is beszélek. Szinte még most sem hiszem el. Még mindig várom a pillanatot, hogy valaki felébresszen és azt mondja: "Nyugodj meg, ez csak egy vicc volt. Csak egy vicc." Félek, hogy ez az idő már sosem jön el. Tudom, hogy nem ez a világ legnagyobb problémája de aki tudja miről beszélek, az érzi a fájdalmat. Nem is. A hiányérzetet. Mert most olyan érzésem van, mintha kiszakítottak volna egy darabot a múltamból. Egy fontos személyt. Akinek NAGYON sokat köszönhetek. Nem akarok itt elcsépelt, sírós szövegeket írni. Nem ez a célom. Ezek csak az érzéseim és biztos vagyok benne, hogy milliók érzik ugyanezt. 

Nem tudom mostantól ki fogja énekelni a magas hangokat. Már láttam pár mostani koncertet és a srácok hagyták a közönséget énekelni a You&I-ban Zayn részénél...el tudom képzelni most mi zajlik bennük. Láttam, hogy még sírtak is a színpadon..én ezt mind megértem és átérzem. Nagyon fog hiányozni. A napokban visszanéztem néhány régi, de annál emlékezetesebb pillanatot. A Chatty Man interjúk, a Vide Diaries stb...ez mostantól emlék marad a számomra. Mert ugyan lesz One Direction, de már nem lesz ugyanaz. Sosem lesz ugyanaz. Ezért is még mindig várom a pillanatot, tényleg várom, hogy valaki felálljon és megmondja, hogy ez egy nagy átverés. De tudom, hogy nem az. Feldolgozhatatlan...

Hogy őszinte legyen ez idő alatt már próbáltam belekezdeni pár blogba. Van ami félkész és van ami még csak nagyon az elején jár. De mindegyiket abbahagytam. Nem tudtam folytatni. Nem tudom miért. Lett volna még legalább 2 Zayn-es és egy Harry-s. Nem tudom mi történt velem. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy nem nagyon fogok már blogot írni. Ezek után meg pláne. Az nem lenne igaz. Gondolkoztam, hogy most elkezdek egyet, amibe tetőtől-talpig beleadok mindent. Egy utolsó, nagy lezáró történet. A fiúkról, az igazi 1D-ről, az igazi arcukról, az igazi szokásaikról...az igazi életükről. De nem tudnám kellően összeszedni magam, hogy ezt megtegyem. Nem mondom, hogy örökre eltűnök. Lehet, hogy egy nap visszajövök egy szép, kerek történettel ami a boldog 1D-ről szól majd. Nem tudom, lehetséges. Most nemrégiben visszaolvastam néhány fejezetet ebből és a másik blogomból is. Hát...amatőr. Ez járt a fejemben. Nagyon amatőr. Most azért már kicsit máshogy raknám össze a dolgokat :) 

Szóval ennyi lenne. Szomorúság és bánat. Mást nem tudtam hozni. Semmi jó hír, semmi extra. Semmi. Remélem valamilyen formában még lesz szerencsénk egymáshoz kedves olvasóim (ha egyáltalán még vannak). Nem tudom, lehet még találkozunk. Feltéve ha van igény rá. Nem tudok semmi lelkesítőt mondani, ugyanis én is össze vagyok törve. De tudjátok: A REMÉNY HAL MEG UTOLJÁRA! Ezt ne felejtsétek el. Bízom benne, hogy Zayn jól döntött és tisztában van mit csinál. A legjobbakat kívánom neki és a csapatnak, tiszta szívemből, adjanak bele minél többet, mutassák meg az utálkozóknak, hogy ők igen, meg tudják csinálni! Mást nem tudok hozzáfűzni. Bár ha lenne egy időgépem...:) 

Végérvényesen ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm a még idetévedők figyelmét :)

                                                                                                    Szandee ×

Ja és még valami: VAS HAPPENIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIN? :D

Part 25 - Final

Sziasztok:)

Hát eljött ez is. Az a bizonyos utolsó rész. Hát hogy is mondjam, sok szép emlékem fűződik ehhez a bloghoz. Lehet,hogy néha (jó vicc) késtek egy kicsikét az új részekkel, de az a lustaságomnak is betudható.Remélem azért nincs harag :)

Nagyon szépen köszönök mindent. Emlékszem, amikor létrehoztam ezt a blogot és még egy rész sem volt fent, már akkor volt pár feliratkozóm. Mostanra azért elég sokan lettünk:) Ennek nagyon örülök:) Külön köszönet azoknak akik írtak kommenteket is :) Ha nem is mindre válaszoltam, de azért elolvastam és nagyon szépen köszönöm így utólag is :)

Remélem azért tetszett a történet, még ha itt-ott volt is benne elképzelhetetlen rész :) Azok az én beteg agyam agyszüleményei :) Ház ennyi volt ez a blog :) Ez is egy fejezet volt az életemben és remélem,hogy valamennyiteknek is:) 

Természetesen tervezek új blogot és most,hogy nyáriszünet lesz, több időm lesz írni is.

Még egyszer köszönök mindent! Rengetegszer bearanyoztátok a napjaimat :)

Nemsokára találkozunk:)

Üdv.:                                            Szandee×

Figyeltem a hozzám egyre jobban közeledő alakot. Legszívesebben elrohantam volna, de nem tehettem. Már ideért. Láttam az arcán,a teljes rémületet illetve félelmet. Szerintem nem volt biztos a dolgában. Amíg Victoria is sorban elbúcsúzott mindenkitől, addig én váltottam pár szót Vele.

- Beszélhetünk? –nézett rám, majd szólt halkan. Tényleg csak én hallottam.

- Persze. –válaszoltam, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Pár méterrel arrébb invitált,hogy a többiek még véletlenül sem halljanak meg minket. Már féltem,hogy mi következik. Nem sok jóra számítok. Amilyen labilis a lelki állapotom, talán még ki is akadok. Bár már nem lenne értelme.

- Figyelj, átgondoltam a dolgokat. Egész éjjel ezen gondolkodtam. –mondta egy cseppet sem határozottan. Az arcáról puszta fájdalom tükröződött. Most már kezdtem félni.

- És mire jutottál? –kérdeztem érdeklődve.

- Nem is tudom,hogy mondjam. Nehéz lesz, de muszáj,hogy ez így legyen, különben mind a ketten beleőrülnénk.

- Zayn, mond már! Kérlek! –már szinte könyörögtem,hogy térjen a lényegre.   

- Szóval…jobb lenne, ha elfelejtenénk egymást. Nem hiszem,hogy találkozunk még valaha. Ez lenne a legjobb mindkettőnknek. Nagyon nehéz és fájdalmas lesz…ugyanis én, tudod hogy érzek irántad…de ez egyikünknek sem lenne jó. Távkapcsolatban élni pedig lehetetlen. Sajnálom. –erre nem tudtam mit reagálni. Először tanácstalanul ácsorogtam előtte, de a fejemben végiggondoltam az egészet. Végül is igaza van. Ahogy magamat ismerem képes lennék hónapokon át vágyakozni utána, mikor tudom,hogy úgysem kaphatom meg. Akármilyen nehéz is lesz, el kell felejtenünk egymást. Lehet,hogy a kínzó fájdalom erősebb lesz mindennél, de kibírom. Én már mindent kibírok.

Most az egyszer olyan erős voltam,hogy nem sírtam el magam előtte.

- Ez lesz a legjobb. –bólintottam egyet, majd oldalra fordítottam a fejem. Az előbbi erősségem hanyatlani látszik. Ennyi volt a hosszútávra tervezett erő.

- Akkor én most megyek. Szia! –meg sem ölelt,de még egy puszit sem kaptam tőle. Bár idegenekkel még szóba állni sem kéne, ugyanis most ő csak egy idegen számomra…

- Viszlát, idegen! –szóltam utána. Láttam rajta,hogy meglepetésként érintette. Az arcán meggyötörtség látszott. Még a legjobb színészek sem tudnák elrejteni az érzésüket. Minden leolvasható volt az arcáról. Minden.

A srácok beszálltak a kocsijukba, ami egy szempillantás alatt eltűnt a fák mögött. Zayn-en kívül mindenki fél mosollyal integetett. Furcsa volt látni őket elmenni. Nagyon fájt. Mintha egy kést belém döftek volna és jól megforgatták volna a szívemben. Hasonlókat éreztem.

Eközben megérkezett Ashley-ért is az autó. Ő is hasonlóképpen hagyta el a táborhelyet, csak kevésbé fájdalmasan…legalábbis számomra. Kevin számára már egészen más volt. Hiába, nagyon megszerette. Kár volt. Mi ilyen tesók vagyunk. Hamar szerelembe esünk.

- Ideje lenne indulni! –szólt halkan Kevin. Rajta alig látszott meg a dolog. De csak kívülről. Ahogy ismerem, most belül ordít. Sosem mutatja ki teljesen az érzéseit. Őt kemény fából faragták.

Még utoljára körülnéztem. Csak egy pillanatra. Nekem ennyi elég volt,hogy felidézzem az összes emlékemet. Szép volt, jó volt, de vége.

Mindnyájan beszálltunk a kocsiba. Kevin vezetett, mi pedig hátul ültünk Victoriával. Mivel a volt táborunk éppen útba esett, visszamentünk megnézni. Nem szálltunk ki a kocsiból, csak Kevin lelassított, majd messziről szemléltük a dolgokat. Az egész épület kihalt, elhagyatott és sötét volt. Mintha egy teljesen más tábort látnánk. Az érkezésünkkor még hemzsegtek itt az emberek…most meg…

Láttam az ablakokat. Sötétek voltak és élettelenek. Megtaláltam a titkos szoba ablakát is. Ha rá gondolok, mindig összeszorul a torkom. Milyen rég volt…milyen jó volt…

Nemsokára ténylegesen nekivágtunk a haza vezető útnak. Pár óra alatt haza is értünk a „valódi” házunkba. Amikor bekanyarodtunk az utcánkba, mindenki felénk kapta a fejét. Igen, ez London. Mindenki kíváncsi a másikra. Erről jut eszembe. A srácok visszamentek a családjaikhoz, így Zayn is Bradfordban van. Aztán jön a turné, fellépések…jaj de mit is beszélek. Zayn Malik számomra egy sztár, akiért valaha rajongtam.

Amikor leparkoltunk a házunk előtt, anya azonnal kirohant hozzánk. A nyakamba borult és agyon puszilgatott. Csakúgy,mint Kevint és Victoriát is. Kevin nem annyira szívelte, de azért örült neki.

Anya szinte repdesett az örömtől, sőt még sírt is. Ahogy én is. Hiába, tél eleje óta nem láttam. Bár sokszor beszéltünk telefonon vagy Skype-on, de az mégsem ugyanaz. Rövid habozás után Victoria hazament,hogy ő is hasonlóképp köszönthesse a szüleit.  De megbeszéltük,hogy este fent leszünk Facebookon és mindent elmesélünk egymásnak. Mármint amit még elfelejtettünk elmondani útközben.

A kipakolás megvolt. A ruháimat beraktam a szennyesbe, majd bedobtam a többi cuccom a szobámba, az ágyamra. Jó volt újra látni a szobámat. És az is jó érzés,hogy végre a saját ágyamban alhatok. Csak egy szépséghibája van az egésznek. El kell távolítanom az ágyam fölötti a hatalmas One Direction posztert…

Hallottam,hogy anya kiabál lentről,hogy kész a vacsora. Bekopogtam Kevin szobájába is, mert szinte biztos voltam benne,hogy nem hallotta meg, úgy ordított a szobájából Bob Marley zenéje. Kevin akkor szok reggae-t hallgatni, ha nyugalomra van szüksége. Mert az mindig lenyugtatja. A mostani alkalmon pedig nem csodálkozom.

- Kész a vacsora! Gyere enni! –igaz,hogy délelőtt indultunk el és már kora délután itthon is voltunk, de nagyon elment az idő szimplán azzal,hogy átjöttek a szomszédok köszönni, és meglesni,hogy egyben-e vagyunk. Szóval már bőven este volt.

Kevin bólintott egyet, majd kikapcsolta a Legendát. Jött velem egészen a konyháig, majd leültünk a megterített asztalhoz a szokásos helyünkre. Anya Lasagne-t készített extra sok sajttal. Igazi házi koszt. Mellé pedig egy kis palacsintát. Kevinnel külön vanília öntettel.

Épp,hogy belekezdtünk az evésbe, anya egyből rákérdezett a dolgokra. Természetesen tudott Zayn-ről, sőt még Ashley-ről is. Csak azt nem tudta,hogy mi történt velünk.

- Ashley és én szakítottunk. Nagyon fog hiányozni, de kénytelen vagyok elfelejteni. –motyogta halkan Kevin két falat palacsinta közepette. Nehezére esett még beszélni is róla.

- Sajnálom kisfiam! De majd találsz magadnak egy lányt, aki igazán megérdemel. Biztos vagyok benne. –valahogy anya szavai hallatán kicsit boldogabb lett. Hiába az én felnőtt bátyám mindig is az ő kicsi fia marad.

- És veled mi a helyzet? –reméltem,hogy nem kérdezi meg.

- Mi is szakítottunk. És megbeszéltük,hogy teljes mértékben elfelejtjük egymást. Így lesz a legjobb mindkettőnknek. –mondtam határozottan. Anya bólintott egyet. Láttam rajta,hogy nem akar még jobban kiborítani, ugyanis az elején még erősen ellenezte a kapcsolatunkat. De most már mindegy…

- És mi lesz Harry-vel és a többiekkel? Őket is elfelejted? –tudom,hogy Kevin ezt direkt kérdezte. Nem hagyhatta ki.

- Igen, őket is. Muszáj lesz. Vagy nem tudom…azt mondták,hogy majd tartjuk a kapcsolatot. Végül is csak Zayn-t kell elfelejtenem.

- Szóval Harry még aktuális? –nézett rám röhögve. Zavarba akart hozni. De nem sikerült.

- Soha nem is volt. –válaszoltam határozottan.

- Miről van szó? –anya ebből egy szót sem értett. Még jó. A Harry-s ügyet nem mondtam el.

- Semmiről. –válaszoltam gyorsan. De Kev száját már nem tudtam befogni.

- Jaz kavart Harry Styles-al. Sőt.. –mérgesen Kevinre meredtem. Ezt meg hogy képzelte? Attól még,hogy visszajöttünk, nem kell ismét eljátszania a folyton szekálódó báty szerepét…a táborban olyan rendes volt.

- Igen? –anya kérdően nézett rám.

- Nem volt semmi. Na jó volt. De az nem volt semmi. Már megbeszéltük. És el is felejtettük. Az már egy régi ügy. Nem tudom Kevin miért hozta fel. –magyarázkodtam.

- Aha persze. Nem volt semmi. –már megint kezdi! Ilyen nincs!

- Esetleg anya, szeretnéd,hogy elmondjam,hogy Kevin… -a bátyám villámgyorsan odajött hozzám,hogy befogja a számat. Ezek szerint nyertem.

- Ne mondj semmit! –suttogta halkan. Látszott a szemén, ha én sem mondok semmit, akkor ő sem fog. Ezzel ezt a beszélgetést be is fejeztük. Nyertem.

Később más vizekre tértünk át. Elmeséltük a sok hülyeséget, amit együtt csináltunk. Igyekeztem csak leOKÉzni a dolgokat, amiket Kevin mondott. Nagyjából csak ő beszélt. Anyával annyira belemerültek az eszmecserébe, hogy észre sem vették,hogy feljöttem a szobámba. Remek.

Szóval mit is akartam a szobámmal kapcsolatban? Ja igen, leszedni az 1D posztert a falamról. Ez egy ügyes mozdulattal meg is történt. Valahogy nem éreztem,hogy jó helyen lett volna. Azok a srácok, akik a képen vannak nem ugyanazok akikkel én voltam. Mintha két külön világból jöttek volna.

Egy óra alatt mindennel végeztem. A szobám ismét bevetésre kész és minden úgy volt, ahogy hagytam.

Felmentem Facebookra. Victoria még nem volt fent. Ezek szerint ő hosszabb élménybeszámolót tartott :) Mivel nem volt fent senki, lementem én is. Az osztálytársakkal szinte nap mint nap írtam,úgyhogy nem volt újdonság az érkezésem.

Hétfőtől megint suli…ennyi volt a jól megérdemelt nyeremény kirándulás. Még szerencse,hogy szombat van…

Késő este még voltam kint futni egyet Kevinnel. Mivel nem sokat mozogtam a télen muszáj lesz visszatérnem az edzésre és a táncra. Furcsának hangzik,de valahogy nem hiányzott a tánc. Nem tudom miért. De persze egészen addig amíg be nem tettem a szobámba a lábam. Mindenütt gyermekkori képek apával. Az első táncóra…az első táncruha. Mentem megváltozott a közérzetem. Ha most apa itt lenne, neki is elmeséltem volna,hogy miken mentem keresztül. Mondjuk Zayn akkor már nem élne, de az mellékes. Vagy már nem is él…lelkileg.

A futás elég jól esett. Főleg a hosszas beszélgetés Kevinnel. Megbeszéltük mindent. Szó szerint mindent ami történt a táborban. Úgy egyeztünk meg,hogy most utoljára beszélünk róla. Aztán mind a ketten elfelejtjük az elfelejtenivalót.

Rengeteget kérdezett, ahogyan én is. Megtudtam több tucat olyan sztorit, amiről nem is tudtam. Félelmetes, hogy mik mentek a konyhában…De persze Kevin sem fogta vissza magát, másodpercenként dobálta felém a kellemetlennél kellemetlenebb kérdéseket. Bár már mindegy volt, nem igaz? Mindent elmondtam neki. Na jó, majdnem mindent. Azokat a részeket kihagytam…

A futásból a végén már kocogás lett, egészen addig, amíg Kevin oldalba nem bökött.

- Verseny hazáig? –nézett rám nevetve.

- Benne vagyok. –bólintottam.

- Akkor 3..2..1…most!

És elkezdtünk rohanni, mint a gepárdok. De esélyem sem volt. Nagyon kiestem a kondiból, ellenben Kevinnel. Már az első saroknál lekörözött engem. Nagyon jó, mondhatom.

Mikorra én végre hazaértem, Kevin ott ült a bejárati ajtó előtti lépcsőn, röhögve.

- Meg ne szólalj! –vágtam rá mérgesen, mire cipzárt mutatott a száján és végül mind a ketten bementünk.

Az első éjszakám itthon. Azt hittem,hogy jobb lesz. Már annyira megszoktam,hogy Zayn mellett alszom…Nem! Jaz, nem! Nem gondolhatsz rá! Ő neked csak egy idegen, akit el kell felejtened. Muszáj lesz! Nem fogom gyötöri magam.

Akármennyire is hiányzik, az idő majd begyógyítja a sebeimet. Remélhetőleg.

Reggel elég korán keltem, de az ágy túl kényelmesnek bizonyult, ezért a távirányító után nyúltam. Komolyan mondom, nem tudom mikor tévéztem utoljára. Maximum filmeket néztünk együtt. Vissza kell szoknom a nomád életmódról.

Kapcsolgattam, kapcsolgattam , de mindenütt reggeli műsorok mentek. Uncsi. Nincs bennük semmi érdekes. Aztán egyszer csak megjelentek a srácok. Valamilyen híres reggeli műsorban szerepeltek. Hupsz! Meg kell,hogy mondjam teljesen máshogy néznek ki így, tévén keresztül. Így olyan elérhetetlenek és …és..furák. Nem értem.  De a gesztusaik és a humoruk persze ugyanolyan. Az agyzsibbasztó vicceik mindenhol jelen vannak.

Menten elkapcsoltam onnan, ahogy Zayn elkezdett beszélni. Nem akarok felesleges problémákat okozni magamnak.

Lekapcsoltam a tévét, majd egy másodperc múlva anya robogott be a szobámba.

- Jó reggelt kincsem! Már fent vagy? Nem ébresztettelek fel?

- Nem,dehogy. Már fent voltam.

- Rendben. Sajnos nekem most el kell rohannom megbeszélésre és csak este jövök haza. Kevin itthon van épp reggelit készít. Ügyesek legyetek. Én most rohanok! –odajött hozzám, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Mondjuk ezt már hiányoltam. Anya folytonos rohanásai. De már megszoktam.

Nyújtóztam egyet, megtöröltem a szemeimet és felkeltem az ágyból. Már éreztem a konyhából a frissen sült gofri illatát. Amint leértem, a sürgölődő bátyámat láttam,ahogy egyet véletlenül odaéget. De nem csinált belőle nagy ügyet, azt is odarakta a többihez. Ha nem égett szénné, még ehető :)

- Helló hétalvó! Csak hogy felkeltél! –üdvözölt nagy szeretettel. Ránéztem a falon lévő órára. Reggel fél 7 volt. Felvontam a szemöldököm és kérdően rá néztem, majd legyintett egyet. Automatikusan felültem a pultra és kezembe vettem az első gofrit. A tejszínhab és a nutella már elő volt készítve. Gyorsan elkészítettem, majd meg is ettem…úgy 7-et. Kevin érdekes tekintettel nézett rám, majd vállat vontam és azt válaszoltam,hogy éhes vagyok. Hiába, a reggeli a nap legfontosabb étkezése. Niall szerint. Szerintem meg a vacsora. De ebbe most ne menjünk bele.

Délután előszedtem a tanszereimet és a könyveimet. Rengetek pótolnivalóm van, az tuti. Szerencsére az egyik osztálytársam folyamatosan küldte az anyagokat Skype-on, így csak az elméleti rész maradt. Az meg nekem gyerek játék. Victoriának lesz kicsit nehezebb. De majd megoldja. Ügyes lány.

Este elpakoltam a táskámban és készültem a holnapi tanításra. Körülbelül ennyiből állt az estém. Tudom, nagyon izgi, de ez van. Amióta hazajöttem nem történt velem semmi. És állandóan Rá gondolok. De próbálom türtőztetni magamban az érzéseket, én ennél erősebb vagyok. Az élet engem már nehezebb akadályok elé is állított. Ott van példának apa halála. Na azt nem kis idő volt kiheverni. Sőt, hogy őszinte legyek a mai napig nem hevertem ki. Nem telik el úgy nap,hogy ne gondolnék rá. Csak nem mondom. De szerintem Kevin is így van ezzel. Bár a tábor segített kicsit kikapcsolódni. Végre magamra gondolhattam. Rengeteg mindent megtanultam. Most már sokkal nyitottabb vagyok mindenre. Érzem,hogy kellett ez nekem. Ez a csalódás is kellett. Most már mondhatom,hogy teljesen felkészültem a való életre.

A következő év júliusában

Forró nyári nap volt. Az érettségit mind a ketten sikeresen véghezvittük és Kevin tovább folytatta tanulmányait a mérnökin. Az elmúlt, több mint egy év alatt rengeteg minden történt. Anya és Vic szülei megengedték,hogy együtt lakjunk. Mármint külön lakásban. Mondjuk 20 éves fejjel már nem hiszem,hogy nemet mondtak volna. Szóval most közösen lakunk egy kicsinek nem nagyon mondható albérletben. Az „albérlet” szót inkább idézőjelbe tenném, mert egyszerűen mesésen néz ki. Igaz, még csak 1 hónapja lakunk itt, de már most imádom.

Kevin ottmaradt anyával, de ő is tervezi,hogy külön költözik. Bár ő szeretne inkább családi házat venni és arra egy darabig még spórolni fog. A mérnöki mellett szakács munkát is vállal,hogy gyorsabban összejöjjön a pénz a házra. Hát, ilyen az én bátyám :) Mindig eléri, amit akar. Továbbá engem felvettek egy táncművészeti főiskolára. Ez volt minden álmom…akárcsak apáé. Szóval most oda járok. Természetesen Victoriával együtt. Bár neki kicsit nehezebben mentek az elején a dolgok, de így egy év fősulis év után már megszokta.

A jól megérdemelt nyáriszünet még csak most kezdődött el, de én csak pihenésre vágyom. Sok pótolnivalónk volt a tánctábor miatt, szóval elég húzós évünk volt, sőt, a sok hiányzásunk okozta tanulnivaló elhúzódott egészen a fősuliig. Minden erőfeszítésünket össze kellett szedni,hogy végre mi is össze tudjuk szedni magunkat. Több szempontból is…egyébként már jól vagyok. Igen, azt hiszem végleg lezártam mindent. Mindneki, Victoria és Kevin is. Nehéz volt, de megtettük.  Ez az egy év nagyon hosszú idő volt és fájdalmas. Szó szerint. Próbáltam nem rá gondolni, de nem ment. Több tucat átsírt, álmatlan éjszaka múltán végre túltettem magam a dolgokon. De vicces,hogy azóta egyikünknek sem volt párkapcsolata. Na jó, Kevinnek volt pár (jópár) egyéjszakás kalandja, vagy valami olyasmi. Azóta csak úgy falja a csajokat. Azt hiszem, megtalálta az igazi énjét. Mi meg csak elvagyunk. Mást nem tehetünk.

Na de most ne beszéljünk a múltról. Itt ülünk a kedvenc cukrászdánkban és éppen vaníliát falunk. Legalábbis én. Victoria egy furcsa kék színű fagyit kért, ami teljesen elfogta a nyelvét és a fogait. Viccesen nézett ki :)

A csajos fagyizgatás után úgy döntöttünk,hogy hazamegyünk, és megnézünk egy nagyon csöpögős, nagyon romantikus filmet. Körülbelül ezt terveztem mára.

Már hazafelé vettük volna az irányt, mikor Victoria meglátott egy boltot, ami teli volt feliratos, bandás pólókkal. Nirvana, Guns’n’Roses…hasonlók. Nem kérdés,hogy bementünk-e. Akár akartam volna akár nem, muszáj lett volna bemennem, Vic annyira lelkes volt. Mondjuk én 2Pac-os pólót választottam. Mellékesen mondom,hogy vettem egy Bob Marley-sat Kevinnek. Had örüljön :)

Már éppen hazaértünk, amikor kiderült,hogy nincs otthon semmi kaja. Vic már nem akart többet gyalogolni, mert fájt a lába magassarkúban, így engem illetett meg ez a megtisztelő feladat. Bementem, gyorsan átöltöztem (rövidnadrág, vékony pántos felső-melegem volt) aztán már indultam is. Victoria az emeleten volt, épp a filmek között válogatott. Gyorsan lebaktattam a lépcsőn, egyenesen a bejárati ajtó felé. Elindultam a közeli szupermarketbe. Mivel mindig oda jártunk, már rutinosan tudtam az utat. Odaértem, vettem egy kis kosarat (kukoricának, kólának nem kell több) s már kezdtem is falni a sorokat. Persze nem csak a két előbb megemlített dolgot vettem meg, hanem mást is. Nőből vagyok, ez a minimum. Már éppen a csokoládéknál voltam (alaposan elbambultam  az epres és a karamellás között), amikor valaki megfogta a karomat. Hirtelen furcsa dolgot éreztem. Az érintése nagyon ismerős volt. Túlságosan is…Amikor odanéztem, pont olyat láttam, amit nem szabadott volna. Pontosabban akit soha többé nem szabadott volna látnom.

- Szerintem az epreset válaszd! –a mosolya a régi. Édes és kisfiús. A pillantása a régi, igéző és megbabonázó. Ismét elfogott az az érzés, amit már régebben sikerült elcsitítanom. De most megint előtört.

- Mi? –néztem rá idétlenül. Először nem kapcsolt az agyam. Nem tudtam felfogni,hogy újra látom. És,hogy pont itt. Pont most, egy kínokkal eltöltött év után.

- Ja, bocsi. Elfelejtettem bemutatkozni. Zayn Malik vagyok. –aranyosan rám mosolygott, majd a kezét nyújtotta. Ha ő is így, akkor én is. Részt veszek a játékban.

- Jasmine Richards. –végül kezet fogtunk és mind a ketten kiröhögtük a másikat. Eszembe jutott,hogy anno, amikor szakítottunk, megbeszéltük,hogy elfeledjük egymást és idegenek leszünk egymásnak. Ezek szerint ő sem felejtette el…

- És, mi járatban vagy erre kedves Jasmine? –kérdezte élénk hangon s próbálta eljátszani az idegent.

- Éppen vásárolok…de sajnos nem dumálhatok többet veled, ugyanis anyukám megtiltotta,hogy szóba álljak idegenekkel.  –erre ismételten mind a ketten elröhögtük magunkat.

- De én nem vagyok idegen. –suttogta halkan. Elfordítottam a fejem és próbáltam ismét a csokikra figyelni. Nem, nem nem ! Nem lehet! Nagy nehezen (már majdnem) túltettem magam a dolgokon, erre ő ismét megjelenik. Egyébként hogy került ide? Nem úgy volt,hogy Liverpool-ba költözött?

Hirtelen ismételten ismerős hangokat hallottam. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. A szememnek meg még inkább. Liam,Niall,Louis és Harry egymást bökdösve megjelentek az egyik sorból. Egyenesen felénk tartottak. Először észre sem vették,hogy mi történt,csak utána, mikor abbahagyták a röhögést. Hirtelen megilletődtek, majd felvont szemöldökkel meredtek rám. Kicsit olyan volt, minta űrlényt láttak volna vagy valami ilyesmi. Nem nagyon értették,hogy mit keresek én itt. Mondjuk itt lakom, de mindegy:) Egyébként külsőleg rengeteget változtak.

- Nem hiszek a szememnek! –nézett rám értetlenül Liam.

- Te itt? Hogy? –Niall még meglepettebben meredt rám, szájában egy zacskó cukorkával. Igen, zacskóstul.

- Mi a…? –Louis szintén hitetlenkedve állt meg előttem.

Az egyetlen ember, aki vigyorogva jött felém, az Harry volt. Nem törődve semmivel és senkivel, magához ölelt. Szinte az összes levegőt kipréselte belőlem eme rövid idő alatt. Persze a többiek is szerettek volna egy kis „ajándékot” kapni tőlem egy-egy ölelés vagy puszi formájában.

- Ti mit csináltok itt? –kérdeztem halkan.

- Vásárolgatunk az esti bulira. Megünnepeljük,hogy ismét nyertünk A Brit Awards-on. –röhögött Louis.

- Aha értem. Gratulálok. –az volt a baj,hogy meg sem tudtam szólalni a meglepettségtől…komolyna.

- És hogy hogy itt? –kérdeztem ismét.

- Mostantól mindenki Londonban lakik. Ez így sokkal könnyebb nekünk és a stábnak is. –magyarázta Liam. Aha. Szóval mindenki hirtelen Londonba költözött. Furcsa ez nekem.

Harry nem szólt semmit, csupán  párszor végigpásztázott a szemeivel. S közben mosolygott.

- Nagyon megváltoztál. –mondta halkan.

- Te is. –válaszoltam.

- Nem kérsz francia drazsét? –kérdezte Niall, majd kivette a szájából a cukros zacskót.

- Köszi, most nem. –utasítottam vissza.

- Nem jössz velünk ünnepelni? –kérdezte egy hang a hátam mögül. Éreztem,hogy az egész testem megremeg és megindul alattam a föld. Nem, ez nem lehet igaz!

- Idegenekkel nem szokás bulizni. –mondtam kis gondolkodás után. Erre felvonta a szemöldökét és elröhögte magát.

- Szerintem mi megyünk, Zayn megvárunk kint. Jaz, te meg vigyázz magadra. Mostantól ugyanis többet fogunk találkozni. –mondta Harry őszinte mosollyal az arcán. Tudtam,hogy nem kamuzik.

Egy puszit és egy ölelést leosztottam mindenkinek. Nagyon jó érzés volt újra beszélni velük. Bár mindenki minket figyelt az üzletben, sőt amikor a srácok kimentek, pár lány utánuk ment aláírást kérni. Egyedül Zayn maradt bent. Nem véletlenül.

- Minden rendben veled? –kérdezte még halkabban. Láttam a szemein az őszinte aggódást. Jaj nekem!

- Velem igen. Minden simán megy. Gondolom veled is. Sok ezer rajongó lány, gondolom akad barátnő is…

- Barátnő? Pff! –erre elnevette magát.

- Mi a baj? –kérdeztem.

- Semmi. Ugyanis idegenekkel nem szokás megvitatni a magánügyeinket. –válaszolta komoran.

- Oké. Ezek szerint idegenek vagyunk. Jó. Akkor én le is léptem kedves idegen. –na ez nem volt szép tőlem. Hülye voltam megint.

- Várj! –megfogta a karomat, majd visszahúzott.

- Igen? –néztem rá értetlenül. Ha idegenek vagyunk egymás számára akkor maradjunk is azok.

- Sajnálom. –behunyta a szemét, pár másodperc múlva ismét kinyitotta.

- Mégis mit sajnálsz?

- Mindent. Mindent amit veled tettem. Sajnálom mindazt a fájdalmat amit okoztam neked.  –erre nem tudtam mit reagálni. A sírógörcs kerülgetett, sőt már majdnem el is ért. Ahelyett,hogy igazi felnőtt módjára megoldottam volna a helyzetet, egyszerűen kirohantam a boltból. (még szerencse,hogy nem vettem semmit) Aztán átrohantam egészen a szemben lévő parkba. A srácokat is láttam messziről, a pizzásnál, s már jöttek is volna oda hozzám mikor meglátták,hogy Zayn utánam eredt.

Az érzés leírhatatlan volt. Nem tudom mi ütött belém. Annyiszor helyreraktam már a dolgokat magamban és annyiszor átrágtam magam az egészen. Aztán ismét megjelent az életemben és újra összeomlott minden. Én próbáltam erősnek tűnni előtte, de nem jött össze. Ismét csődöt mondtam.

Egy fának háttal nekidőlve elkezdtem zokogni. Lehet,hogy nagyon hülyén néztem ki, de valahogy most nem érdekelt egy cseppet sem,hogy ki mit gondol rólam.

Eközben Zayn is utolért. Most nem tudtam eldönteni,hogy a pokolba kívánom, vagy hogy a nyakába borulok.

- Miért rohantál el? –kérdezte meglepetten és levegő után kapkodva. (még szerencse,hogy London kertvárosában vagyunk, így viszonylag kevesebb az ember. Viszonylag…)

- Nem tudom. –vállat vontam, majd megtöröltem a szemeimet.

- Lehet,hogy nem hiszed,sőt biztos,hogy nem hiszel majd nekem, de valamit tudnod kell. –na már csak ez kellett. Őszinteségi roham. Nekem végem.

- Ez volt életem legnehezebb éve. Azt hiszed nem gondoltam rád? Azt hiszed?  Minden áldott nap csak te jártál a fejemben. Próbáltam kikapcsolni az agyam, de nem ment. A turnék, a fellépések, a rajongók…akárhány csajt felvihettem volna a hotelszobába és akárhányat meg is szerezhettem volna. De nem tettem. Tudod miért? Mert arra vártam,hogy újra találkozzak veled! És amilyen érdekes, egy évnek kellett eltelnie,hogy újra lássuk egymást. Éreztem,ha Londonba költözünk, talán többet fogunk találkozni. De nagyon féltem. Féltem attól,hogy már találtál valaki mást. Féltem,hogy már nem ugyanolyanok az érzéseid, mint akkor. Nem akartam a terhedre lenni. De egyszer nem bírtam magammal és eljöttem Londonba. Pont egy héttel azután,hogy elhagytuk a tábort. Felkerestem a házatokat, de nem volt merszem becsengetni. Csak álltam egy helyben és nem tudtam mit tenni.  Ami még viccesebb,hogy rengetegszer jártam már Londonban. De mindig féltem attól a pillanattól,hogy újra találkozzak veled. Lehet,hogy nem hiszed el amit mondok, de minden így van. Végső elkeseredésemben még arra is képes voltam,hogy megnézzem a Phineas és Ferb-öt. Pedig tudod,hogy utálom. –erre nem tudtam mit reagálni. A szavaiból csak úgy ömlött a szeretet és a törődés. Éreztetni akarta velem,hogy még mindig számítok neki. Ahogy ő is nekem.

- Komolyan megnézted a Phineas és Ferb-öt? –mosolyogtam vissza rá. A komor tekintete egyből megváltozott, s ő is visszamosolygott rám.

- Ahogy mondod. Az összes részt egytől egyig. Sőt, még a mozifilmet is. –mondta büszkén.

- Dilis vagy. –mondtam halkan, majd mind a ketten elnevettük magunkat.

- Hidd el, nem hiába találkoztunk. Ennek oda van. Jaz, én nem bírom ki nélküled, érted? Egyszerűen szükségem van rád. Tudom,hogy minden romantikus filmben ez van, de tényleg így érzek. Mondd,mire vársz még? Bármit megtennék érted. Bármit! –látszott az elszántság a hangjában és a tekintetében. Tényleg komolyan gondolta.

- Bármit? –kérdeztem vissza.

- Igen bármit! –mondta még nagyobb határozottsággal. Nem kis hezitálás után megkíséreltem a lehetetlent. Nem érdekelt,hogy mi lesz ennek a következménye, vagy,hogy mi fog történni ezután. Nem érdekelt semmi. Csak az,hogy ő és én itt vagyunk, végre szemtől szembe.

- Rendben van. Csókolj meg! –mondtam határozottan. Először még kétkedve nézett rám, aztán elmosolyodott(én is) és megcsókolt. Finoman a fának lökött és az egyik kezével a fát támasztotta, a másikkal engem karolt át. Hirtelen megfeledkeztem minden sérelmemről, az elmúlt egy évről és csak a jelenre koncentráltam. Tudtam,hogy ez a csók egy új kezdet.

A csókunk végén mind a ketten elmosolyodtunk és finoman a nyaka köré fontam a karjaimat.  Ennek hatására ismét megcsókolt. De nem csak egyszer, többször egymás után. Mi még kibírtuk volna egy darabig, csak az út másik oldalán bandázó srácok zavartak meg. Füttyögtek meg ordibáltak,hogy „éljen” :) Ezt nem tudtuk nem megmosolyogni :) Hát bizony,ők sosem nőnek fel.

Zayn 3 lépést hátra lépett, majd huncut mosollyal az arcán ismét odaállt elém és a kezét nyújtotta.

- Hölgyem, engedje meg,hogy bemutatkozzam. Az én nevem Zayn Malik. Ön nem tudom kicsoda, de nagyon hasonlít arra a lányra, akit mindennél jobban szeretek. Esetleg nem ismeri őt?

- Nem, nem ismerem. De ha meglátja valahol szóljon, mert el kell beszélgetnem vele.

- És kegyed mégis miről beszélgetne életem szerelmével?

- Hát arról,hogy végre térjen észhez és fogadja el saját magát. Ne rágódjon a múlton és,hogy csak a jövőbe nézzek. Akármi történjék.

- Ez helyes meglátás. Ha meglátom, feltétlenül szólok neki.

- Lekötelez. –mondtam, majd egy lágy csókkal elköszöntem az újdonsült ismerősömtől. Milyen furcsa már,hogy csókkal búcsúzunk el az ismerősünktől :)

Mielőtt elment, halkan a fülembe súgta:

- Este meglátogatlak téged az új lakásodban. –erre felvontam a szemöldökömet és kérdően néztem rá. Azt meg honnan tudja,hogy új házban lakunk? Mellesleg mit tud még? Nem kérdeztem vissza, hagytam,hogy lassan elsétáljon. A srácok az út másik oldaláról vadul integettek. Később az újdonsült ismerősöm is hozzájuk csapódott és együtt tűntek el az utca végén.

Boldogan vigyorogva mentem hazafelé és alig vártam,hogy elújságoljam Victoriának a mi kis találkozásunkat, és azt,hogy estére vendégeket várunk. A hirtelenből egyszer csak valaki hátulról átkarolt és a az állát a vállam és a nyakam közötti pontba nyomta.

- Máris hiányzol! Hozzuk előre a látogatást mostanra! Nem bírok estig várni. –mondta a hang mögülem. Nem szóltam semmit, csak elmosolyodtam és megfordultam. Ott állt előttem azzal a hatalmas barna szemeivel, a kisfiús mosolyával és a a hatalmas szívével, amit nekem adott. Elmosolyodtam, majd kéz a kézben nekivágtunk a sétának...persze nem hazafelé...de hogy hova is mentünk igazából? Az legyen a mi titkunk :)

VÉGE :)

Part 24 - Még nincs minden veszve...vagy mégis?

Sziasztoook:)

Tudom,késtem,mint mindig...

Na szóval ez az utolsó előtti rész. lehet,hogy leszeditek a fejem, de az is lehet,hogy nem. Ezt majd Ti döntitek el:)

Lehet,hogy most több hibát találtok benne, de szerettem volna minél előbb feltenni és nem olvastam még vissza. De majd igyekszem kijavítani a hibákat :) 

Mivel az előző blogom vége Happy End volt...most szeretném...habár inkább nem lövöm el a poént :) Majd nemsokára meglátjátok,hogy mi fog történni az utolsó részben. Lehet,hogy nagy meglepetés lesz a számotokra...:)

Nem szeretnék semmi mást hozzáfűzni, inkább olvassátok el :) Komiban lehet tippelni mi lesz a vége :)

Kellemes Olvasást!:)

                                                Szandee×

Az egész éjjelt egymás karaiban töltöttük. Szomorú, de mind a ketten tudtuk,hogy mi következik holnapután, az induláskor. 

Nem szóltunk egymáshoz, csak ölelkeztünk. A mellkasára hajtottam a fejem, majd tisztán hallottam a szíve heves dobbanásait. Minden egyes dobbanásnál összeszorult a gyomrom. Tudom,hogy már sosem fogom hallani ezt a „zenét”, vagy legalábbis nem ilyen közelről. Próbáltam nem sírni, de jelen esetben ez nem sikerült. Észrevette a szipogásomat, majd nagy szemekkel rám nézett. Sóhajtott egy hatalmasat, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Az ölelését egyre szorosabban éreztem, de nem bántam. Most mindent el tudnék viselni,csak hogy még egy kicsit vele lehessek.

Az éjjel(hajnal) folyamán sikerült egy bő 20 percet aludnunk. De abban a 20 percben volt minden. Újra megálmodtam az itt eltöltött időt-persze rövidített kiadásban. Minden egyes percet újraéltem. Ebbe beletartoztak a kevésbé , az egyáltalán nem jó és a nagyon elrontott pillanatok is. Ezeket szeretném mindörökre elfelejteni és csak a jóra emlékezni.

Reggel mosollyal az arcunkon keltünk fel, de az érzés még mindig bennem volt,hogy holnap már megyünk haza. Megbeszéltük,hogy most nem gondolunk erre, csak arra,hogy most még itt vagyunk. Szeretnénk kiélvezni az utolsó napot.

A mai nap folyamán a többiek együtt voltak. Értesüléseim szerint Victoria és Niall nagyon jó BARÁTSÁGBAN válnak el egymástól. Megbeszélték a dolgokat és hozzánk hasonlóan, nem lenne értelme folytatni. Vagyis még el sem kezdték. Akkor nem lenne értelme elkezdeni.. A többiek még buliztak egy jót a maguk módján egy faházba tömörültek és elbohóckodták az egész napot. Délelőtt még mi is velük voltunk, de délutánra én és Zayn különszakadtunk a csapattól és elmentünk sétálni. Szinte az egész környéket végigsétáltuk röpke 3 és fél óra alatt. Mindenről beszélgettünk. Szó szerint mindenről. Átrágtuk a még megoldatlan problémákat vagy elmondtuk egymásnak azokat a kimondatlan szavakat, amiket már rég szerettünk volna. Hihetetlen, de a percek egyre gyorsabban teltek. Szinte már beesteledett mire visszaértünk a többiekhez. Ők éppen el voltak foglalva egy filmmel, ha jól látom a Képszakadást nézték. Nem akartuk őket zavarni és ha jól gondolom ők sem minket. Mivel mindenki Kevinék faházában tölti az éjjelt, mi a sajátunkban maradtunk.

Leültünk a kanapéra,pont úgy mint tegnap. Szinte egymásba fonódva. Még milliónyi dolgot el szerettem volna mondani neki, de már nem lenne idő rá. Inkább hallgattam. Erre szokták mondani, hogy szavak nélkül is megértjük egymást. Hát igen, nekünk ez nem nehéz. Szinte látom a szemén,hogy mit gondol, vagy előre hallom mit fog mondani.

Normális esetben ha egy pár ugyanilyen helyzetben lenne mint mi, szeretkeznének egy jó nagyot. Számunkra ez feleslegesnek bizonyult. Nem kell mindig csak a testiségre gondolni. Sőt, a végére már elég hülyén jönnénk ki belőle. Búcsú szex. Nekem nem jön be. Inkább vagyunk ketten, síri csendben egymásba kapaszkodva, minthogy a végtelenségig gyötörjük egymást. Nem lenne jó egyikünknek sem.

Körülbelül este 10 felé járhatott,mikor valaki kopogtatott az ajtón. Zayn nyitott ajtót, majd megláttam Harry mosolygós arcát.

- Bocsi, nem akartam zavarni, csak gondoltam megnézem egyben vagyok-e még. –nevet. Aha, szóval most mindenki azt hiszi,hogy Zayn és én…szóval,hogy mi…na ez jó vicc.

- Gyere be! –Zayn nevetve megütögette Harry vállát, majd udvariasan beengedte. Harry leült mellém, pontosan Zayn helyére. Zayn-nek leesett,hogy Harry nem csak azért jött,hogy megnézzen minket. Valamit mondani akar nekem.

- Figyi, szerintem én megnézem a srácokat. Majd gyertek át ti is. –Zayn szavai hallatán meglepődtem. Kellően kedvesen és toleránsan kezelte a dolgokat. Nem akadt ki, sőt. Még ő ment el…Szeretem♥

- Gondoltam,hogy nem meglesni jössz minket! –néztem Harry-re gyanakvóan.

- Természetesen azért is. – az IS-t kihangsúlyozta.

- És még miért?

- Azért,hogy tudjak beszélni veled. Négyszemközt. Mivel holnap elmegyünk, szeretném,hogy ha még ezután is tartanánk a kapcsolatot.

- Én is nagyon szeretném! Már el sem tudom képzelni a reggeljeimet Niall horkolása, Louis motyogása és Liam okoskodása nélkül. Akkor ne is beszéljek a perverz szövegekről…

- Látom kiismertél minket…-nevet.

- Nagyon is. De persze nem élek vissza semmivel. Nem fogok rohanni az újságírókhoz ,hogy elmondjam  mi történt itt pontosan. Az is elég nagy botrány már, hogy csak így eltűntetek. A rajongók már tűkön ülve várnak titeket. Az meg még nagyobb botrány lenne, ha megtudnák mi a frászt csináltam én veletek a táborban. Ezeket szeretném elkerülni. És ha kérhetem, akkor…engem…

- Értem. Nem fogunk. –aranyosan rám mosolygott. Értette,hogy mit akarok mondani.

- Minden köztünk marad. Mármint az egész brigád között.

- Köszönöm. Tényleg! Mindent!

- Ugyan már, ne köszöngess. Ha te nem lettél volna, nem tudtuk volna meg,hogy milyen fontos is a barátság a bandában. Inkább én köszönhetek meg mindent neked.

- Akkor kvittek vagyunk.

- Ja, Kvittek. –nevetett.

Még egy jó órát beszélgettünk, majd mind a ketten visszamentünk a többiekhez. Ez a beszélgetés nekem olyan volt, mint egy lelki fröccs. Végre tisztáztam a félreértéseket és az elvarratlan szálakat. Harry nagyon jó barát. Sosem gondoltam volna,hogy pont vele ennyire meg fogjuk érteni egymást. Amiket olvastam róla azt hittem,hogy csak egy nőcsábász, aki lelkiismeret-furdalás nélkül belegázol a lányok lelkébe. De épp ellenkezőleg! Megérti az olyan gondjaimat is, amit Victoria nem mindig. Nagyon fáj, de a szívemhez nőtt. Ami köztünk történt az meg…mindegy. Felejtsük el. Harry-t nagyon szeretem, mint barát. Hiányozni fog nagyon. Nem akartam sírni előtte, de legszívesebben a nyakába borulva zokogtam volna.

A többiek a másik házban elég jól szórakoztak. Legalábbis a hangos nevetésből ítélve. Ezek szerint csak én élem meg ilyen bús hangulatban a dolgokat. Tény,hogy Kevinnek és a többieknek is hiányozni fognak a srácok…de nekem…valahogyan teljesen más kapcsolatom volt velük.

Leültem közéjük. Ha jól sejtem valami filmet nézhettek közben, de senki sem tudja miről szólt. Most mindenki a másikkal van elfoglalva.

Vázolnám a helyzetet: Niall és Louis egymást popcorn-al dobálják…Liam próbálja csitítgatni a többieket, mert meg szeretné nézni a filmet…Zayn és Kevin valami disznó viccen röhögnek…Victoria és Ashley azon röhögnek,hogy Zayn és Kevin hogy röhögnek…Harry és én tanácstalanul bámulunk egymásra, majd belevetjük magunkat a társasági életbe.

Egészen reggelig ez ment. Én Zayn karjaiban találtam magam, a többiek meg szanaszét voltak szóródva. Már nem is emlékszem rá mikor aludtunk el. Szépen sorjában mindenki felkelt, majd visszament a saját kis kuckójába.

Victoria azonnal elkezdett pakolni. Hitetlenkedve néztem rá, majd utána leesett. Holnap indulunk haza. Nincs több tábor…nincs több téli szünet…nincsenek többé srácok. Fájt még belegondolni is. Valahogy éreztem,hogy ez egyszer bekövetkezik. Csak reméltem,hogy még nem most. Bármit megadnék,hogy még vele lehessek. Ez az egy nap nagyon kevés. Mindenhez kevés.

Én és Zayn is elkezdtünk pakolni. Úgy voltunk vele,hogy most gyorsan összepakolunk ,hogy később ne legyen gond rá és,hogy az egész napot együtt tölthessük.

Mit is mondjak? Nem volt valami kellemes dolog a pakolászás. Ezernyi dolog, ajándék akadt a kezembe ami az itt eltöltött időre emlékeztet.

Körülbelül egy és fél óra alatt végeztünk mindennel, de már délután 1 óra volt. Hihetetlen mennyire gyorsan megy az idő. Most minden másodperc értékes. Többet ér ezernyi kincses ládánál is.

Zayn és én elmentünk egyet sétálni a szabadba. Az idő nagyon jó volt még így a tavasz elején is. Magamra kaptam egy farmer rövidnadrágot és egy kék rövid ujjú felsőt a kék tornacipővel, amit még anno Zayn-től kaptam. Nekivágtunk az erdőnek, amíg a többiek fociztak az üde zöld fűben.

Most minden furcsa. Még az időjárás is. Nem is emlékszem mikor volt utoljára ennyire meleg…elég érdekes.

Szépen csendben sétáltunk kéz a kézben. Nem kellett még megszólalnunk sem, a gondolataink beszéltek helyettünk. Elég volt ránéznem, tudtam mire gondol. Hiába, a perverzebbik énje minden körülmények között jelen van :)

Elértünk egy kis tóhoz. Ez is egy új felfedezés, ugyanis itt még nem jártunk. Az is vicces,hogy mindent az utolsó nap fedezünk fel.

Leültünk a tó partjára a fűbe. A víz erősen csillogott a nap sugaraitól. Felemelő látvány volt. Hiába, itt a tavasz.

- Furcsa,hogy holnap visszamegyünk… -törte meg a csendet Zayn.

- Igen,az. Legszívesebben örökre itt maradnék. –a vállára hajtottam a fejem, majd ő átölelt.

- Jaz, én komolyan gondoltam amit tegnap mondtam! –hallottam a jobb felemről a mély és zúgó hangját. Már nem éreztem benne azt a megszokott egyenességet és a határozottságot, mint azelőtt. Sőt, most mintha kicsit remegett is volna a hangja.

- Melyiket? –kérdeztem vissza. Persze teljes mértékben tudtam mire gondol.

- Azt,hogy gyere velem. Hidd el nem bánnád meg.

- Zayn, ezt már megbeszéltük. Nem mehetek veled csak úgy. Szeretném elvégezni a gimit és utána szeretnék egyetemre menni. Ez így nehéz lenne. Akármennyire is szeretném, nem lehet. –egy szomorú, ámde megértő mosollyal nyugtázta,hogy megértette. De azért tett egy utol próbát.

- Akkor kénytelen leszek elrabolni téged. –nevetett, majd hirtelen a földre lökött.

- Majd nem hagyom magam. –értettem a célzást. Nagyon jól tudja,hogy én vevő vagyok az ilyen játékokra.

- Haha. Nagyon vicces. Neked ebben nincs beleszólásod. –teljesen fölém kerekedett. Szó szerint. Hiába, ilyenkor jön elő,hogy a nők mennyire gyengék a férfiakkal szemben. Mármint fizikailag.

- Dehogy nincs! Nagyon is van! –nevettem, majd próbáltam kiszabadulni a fogsága alól. Kevés sikerrel.

- Jó, te akartad! –láttam az arcán,hogy készül valamire…valami őrültségre.

- Mi? –kérdeztem vissza. Nem válaszolt,hanem helyette felkapott a hátára és elkezdett velem szaladni.

- Ne már! Engedj el! Hova viszel? –nem volt a legkényelmesebb fejjel lefelé lógni…

- Majd meglátod! –a legkisebb szembeszegülést sem mutattam ki. Valahogy nem is akartam. Akárhova is visz, nekem ott jó lesz…

Elértünk egy kis tisztáshoz. Mindent üde zöld fű borított. Csak egyetlen egy mesterséges tárgy zavart be a képbe… a tisztás közepére fektetett piros kockás pléd egy kosárral ellátva. Halványan elmosolyodtam. Totál nem erre számítottam. Ennél kellemesebb csalódás még az életben nem ért.

Lassú léptekkel megközelítettük a magát kínáló helyet. Jobban szemügyre vettem a dolgokat, majd a szememmel kiszúrtam pár szendvicset, kólát és pár szelet dinnyét. Dinnye? Na jó, ez most a legkevesebb.

- Ez a te műved? –kérdeztem nevetve.

- Mi tagadás. –nevetve megvonta a vállát, majd egy ügyes mozdulattal a pokrócra vetette magát. Később én is csatlakoztam hozzá.

- Ezt mikor találtad ki? –kérdeztem érdeklődve, kezemben az egyik szelet dinnyével.

- Hát, mondjuk úgy,hogy vannak kapcsolataim. –vágta rá egyszerűen.

- Aha. Értem. Szóval kapcsolataid…-rábólintottam. Tudtam miről beszél :)

- És…csak is veled szerettem volna még ezt a  kis időt eltölteni, nem mással. Csak veled. –most olyat éreztem, amit nagyon ritkán érzek. A pillangók újra életre keltek a gyomromban. Már éppen hajoltam volna hozzá, mikor a kezemben  lévő dinnyéről pár hideg vízcsepp pont az ajkamon landolt. Tovább folyva egészen a mellemig. Remek.

- A fenébe! –kiáltottam.

- Várj! –de nem kellett aggódnom. Zayn megoldotta a helyzetet. Finoman végighúzta az ajkát a nyakam egyes területein. Mondanom sem kell, de ez már felért egy előjátékkal.

- Így mindjárt más! –miután megszabadított a dinnye okozta vízcseppektől, ott folytatta,ahol abbahagyta. A csóknál. Lassan közelített…és lassan is csókolt. Minden egyes pillanatát kiélvezve.

- Mi a baj? –kérdezte halkan.

- Miért?

- Remegsz.

- Nem is vettem észre. –válaszoltam szintén halkan.

- Hm. Érdekes. Sosem szoktál remegni. Ez még új nekem…

- Talán mert ez az utolsó. És nem tudom,hogy…

- Ne félj. Most nem…az nem lenne fair veled szemben. És nekem sem lenne jó. Érted…

- Persze hogy értem. És nagyon örülök,hogy így gondolod.

Hát igen. Sokan mondják,hogy a testiség egy párkapcsolat alapja. Szerintem ez nagy hazugság. Szex nélkül is lehet ugyanúgy szeretni. És Zayn jól érezte. Ha most megtennénk, azt szerintem mind a ketten megbánnánk. Néha azok a szép dolgok, amik nem történnek meg…

Az egész délutánt együtt töltöttük. Ismételten kibeszéltük a világ és az élet nagy dolgait is. Sőt, megbeszéltük,hogy fogjuk tartani a kapcsolatot. De mind a kettőnknek jobb lenne, ha barátként válnánk el egymástól. Egy kis „vita” vagy inkább „megbeszélés” után végül döntöttünk. Nehéz volt, de nem lehet tenni mást. Nem akarom, de muszáj. Nagyon nem akarom…de ez ellen nem tudunk mást tenni. A végén totális sírógörcs jött rám. Hiába, nem akartam sírni előtte, mégis sikerült. A gyengeségem most tükröződik leginkább. Nem tudom elfogadni a helyzetet, ahogy ő sem. Sőt. Olyan láttam, amit még soha. Zayn sírt. Persze nem úgy,mint én, de egy-két nagyobb könnycsepp bizony legördült az arcáról akár akarta akár nem. Végül egymás nyakába borulva szorosan megöleltük egymást.

Később visszamentünk a többiekhez. Most már kicsit sem volt érezhető a tegnapi este hangulata. Mindent bú és rosszkedv borított. A negatív hangulat a tetőfokon volt. Amikor megláttak minket, tudták,hogy mi történt. Victoria a nyakamba borult. Kisírt szemekkel próbált nyugtatgatni, miközben ő is ugyanúgy sírt.

Mivel este volt a többiek a tábortűz körül gyülekeztek. Egy kis eszmecsere után mi is csatlakoztunk hozzájuk. Nem tudom miért, de mindennél jobban szerettem volna elkerülni Zayn tekintetét. Nem azért, mert haragudtam rá, hanem azért, ha rá nézek, mindig a holnapi nap jut eszembe. Valahogy az esti lelkizések és sztorizgatások közepette elkerültük egymás társaságát. Könnyebb volt így mindkettőnknek.

Az egész éjjelt,úgy ahogy van átbőgtem. Zayn már a másik ágyon aludt, és szerintem ebből semmit nem észlelt. Vagy kitudja aludt-e.

Reggelre Olimpiával a szemem alatt ébredtem. De most ez volt a legkevesebb gondom.

Eljött az a nap is, amit nem vártam. Kimondhatatlanul fáj, ha visszagondolok az itt eltöltött időre. Ezernyi szép emlék, pár rosszat is hozzácsatolva. De mégis…sosem gondoltam volna,hogy ez lesz. Úgy jöttünk ide, hogy táncot fogunk oktatni. Abból nem sok minden lett. Helyette jött minden a maga tempójában. Talán túlságosan is gyorsan. Valahogy erre nem voltam felkészülve, vagy az is lehet, hogy nem kellett volna belemennem. A lelkem mélyén mindig tudtam,hogy egyszer vége lesz. Túl szép volt,hogy igaz legyen. Zayn és én nem egy világból jöttünk. Ő akárkit akármikor megkaphat. Ha akarja a legjobb, legszebb énekesnőkkel vagy modellekkel randizhat. Nincs megtiltva. Ellenben én…mindegy, hagyjuk is.

Kevin idehozta a kocsiját( egész télen nem használtuk,csoda,hogy beindul), majd leparkolt a faházak elé. A csomagokat szépen sorjában bepakoltuk a kocsiba. Eközben megérkezett a mi jó cimboránk, Dean. Komolyan mondom már hiányoltam a szemrehányó tekintetét. Ahogy kárörvendve rám nézett! Legszívesebben felpofoztam volna, bár most nem volt kedvem verekedni.

- Köszönjük,hogy minket választottak! –talpnyaló módjára Dean meghajolt előttünk és elröhögte magát.

- Köszönjük,hogy véget vetettél a tábornak. –vágott vissza Victoria.

- Most már mindegy nem? Úgyis mentek haza. Mindenki visszamegy a szép kis életébe. –itt rém célzott.

- Na most már befejezheted és elmehetsz! –Liam sietett a segítségemre és sikeresen lekoptatta a „barátunkat”.

- Jó, már megyek is. Csak jöttem jó utat kívánni! Na sziasztok! –röhögve megrázta a fejét, majd elviharzott. A kulcsokat is elvitte, mivel már mindenki bepakolt a saját kocsijába. (eközben megérkezett az 1D Crew Paul-al az élükön). Nem akartam neki bemutatkozni, hiszen már úgyis mindegy. Köszönni azért köszöntem. Bár elég érdekesen meredt rám. Meg valami olyasmit hallottam,hogy a rajongók már tűkön ülve várják,hogy visszatérjenek a srácok. Az itt töltött idő alatt a hírnevük egy kicsikét sem csappant. Sőt! Még híresebbek lettek. Mindenki őket kereste, sőt! Még külön műsort is indítottak ’Találjuk meg a One Direction-t’ névvel. Mit is vártam?

Már az induláshoz készülődtünk. A szívem egyre hevesebben vert. A gyomrom összeszorult és nehezen vettem levegőt. Niall egyszer meg is kérdezte,hogy minden rendben-e van, de erre én csak mosolyogva bólintottam. Jó vicc.

Szép lassan elköszöntünk mindenkitől. Pár mondatot még mindenkivel tudtam váltani. Elsőként Ashley-vel. Mivel ők is szakítottak, szegénykém nagyon sírt. Eléggé megkedveltem őt, remélem még tartjuk majd a kapcsolatot. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, inkább csak egymás nyakába borultunk.

Következett Niall. Nála már picivel több időt töltöttem.

- Meg kell hogy mondja, nálad pocsékabb szakácsot még nem láttam! –nevetett Niall, majd szorosan megölelt.

- Köszi a bókot. –persze tudtam,hogy csak viccel. Vagyis tudtam,hogy igaz, mert tényleg pocsék szakács vagyok. De ő kíméletesen és viccesen adta elő.

- Aztán vigyázz magadra!  És soha ne főzz! Azt hagyd meg Kevinnek. Te inkább táncolj. Mert az nagyon megy. –tudtam,hogy e egyszerű szavak mögött micsoda érzelmek lapulnak. Hiába, nagyon megkedveltem ezt az ír manót. A kék szemével meg egyszerűen még mindig nem tudok betelni…

- Te is vigyázz magadra! És nem, nem fogok főzni többet. Vagy majd megtanulok. –mosolyogtam vissza. Éreztem,hogy a sírás fojtogat. Megint elgyengültem. Szorosan összeölelkeztünk, mint kér barát, aki ezer éve nem látták egymást. Végül is majdnem így volt. Majdnem.

Niall után Louis állt meg előttem. Először adott két puszit az arcom egyik-másik felére, majd egyet a homlokomra.

- Nagyon fáj,hogy itt kell hagynom a kishúgomat. Nagyon megkedveltelek csajszi. El sem hinnéd,hogy mennyire. –érzéki és mély szavak. Na ne…megint sírok.

- Én is nagyon megkedveltelek. És nagyon fogsz hiányozni! Üdvözöld a nevemben Eleanor-t. Sajnos tőle már nem tudtam elköszönni.

- Persze, átadom…hé! Fel a fejjel! Most úgy néztél rám, mintha most látnál utoljára! –nevetett.

- Miért nem így van? –kérdeztem vissza.

- Sosem lehet tudni… -aranyosan elmosolyodott, majd megölelt, a szívem pedig egyre jobban zakatolt.

Liam következett a sorban. Ő volt az őrangyalunk. Mindentől megvédett minket és kihúzott a slamasztikából…kivéve akkor amikor ő is benne volt :)

- Mit is mondjak? Szerintem Louis és Niall már mindent elmondott. Talán még annyit fűznék hozzá,hogy soha ne add fel. Mármint a táncot. Lehet,hogy lesznek nehéz időszakok, én már csak tudom Danielle révén. Soha ne add fel! Érted? –a két tenyerét az arcom két oldalára helyezte, majd adott egy puszit a homlokomra és megölelt. Hát igen…Liam-é az apaszerep a bandában. A szavai mindenki lelkéhez eljutnak.

Úgy éreztem,hogy ennél már nem lehet rosszabb…ekkor jött hozzám Harry. Aranyos gödröcskéi most is megjelentek az arcán. Mosolyogva elém állt, majd megsimította az arcomat.

- Tudom,hogy fáj és tudom,hogy mennyire rossz. De majd idővel jobb lesz. –mondta halkan.

- Nem tudom,hogy mennyire lesz jobb. Egyszerűen csak…csak…hiányozni fogsz! Nagyon!

- Te is nekem kislány. –nem kellett,hogy többet beszéljünk. Csendben egymás nyakába borultunk. Ha már ekkora lett a divatja errefelé…Még búcsúzóul adott egy puszit az arcomra, majd rámosolyogtam.  Nem látok sok esélyt arra,hogy valaha is találkozni fogunk. Jelenleg nem.

Már csak egyetlen ember maradt ki a sorból. Ő nem jött oda hozzám. Lesütött szemmel bámult le a földre az autónak támaszkodva. Látszott rajta a meggyötörtség. Nem szerettem volna zavarni. Úgy láttam, bele van feledkezve a gondolataiba. Jól gondoltam. Egész végig a földet bámulta, én meg őt. Aztán egy pillanatra felnézett, aztán rám…és megindult felém. Nem tudtam,hogy most mit tegyek. Ha hozzám szól, ha hozzám ér…minden fáj. Fáj az,hogy elveszítem. Fáj az,hogy tudom, soha többet nem látom. Fáj az,hogy vége…